Képviselőházi napló, 1927. XXVII. kötet • 1930. április 11. - 1930. május 9.

Ülésnapok - 1927-382

Az országgyűlés képviselőházának 382. ülése 1930 április 29-én, kedden. 59 senki, hogy destruktív s könnyen nyilatkozik. Ö már t akkpr megállapította, hogy a magyar gazdasági élet nagybeteg, már akkor sürgette a takarékosságot, a gyökeres pozitív rezsimváltozást, inert különben az utolsó óra vésze fenyeget. Ugyanakkor Székács Antal mondotta, hogy ő optimista ugyan, de nem hiszi, hogy a kormány gazdasági politikája ki tudná vezetni az országot abból a szomorú helyzetből, amelyben ma van, nemcsak arról kell gondoskodni, hogy kivessék az adót, hanem arról is, hogy az adózók ezt meg tudják fizetni. Ezeket a mondásokat nagyon megszívlelendőknek tartom s az igen t. pénzügyminiszter úr figyelmébe ajánlom. Sok ehhez hasonló figyelmeztetés volt, különösen a takarékosságra intettek bennünket. Itt van például a napokban Teleszkynek legutóbbi kritikája, aki a céltudatos gazdasági politika hiányában és a szabadságjogok kiterjesztésének elhalasztásában látja a bizalom megerősödésének akadályát. De mások is, mint báró Szterényi, gróf Apponyi nyilatkoztak újabban és megállaoították, hogy folytonosan bajok "vannak. Igaz ugyan, hogy a költségvetés bizonyos megtakarításokat mutat ki, én azonban nagyon félek attól, hogy a pénzügyminiszter úr ezt a 30 milliót nem tudja félretenni, illetőleg nem tudja még arra a célra sem fordítani, hogy ebből majd a tisztviselőket dotálja, mert nagyon sok előre nem látott túlkiadás lehet. A költségvetésben nem találtam a nyomát például annak, hogy hol veszik azokat a milliókat, amelyekkel a fenyegető munkanélküliséget fogjuk enyhíteni. Erre megint vagy rendkívüli hiteleket kell igénybe venni, vagy a költségvetésben kell a pénzt előteremteni. Ha a viszonyok nem javulnak, ha jó középtermés nem lesz az országban, és annak a termésnek nem lesz kivitele, akkor nem hogy 30 milliót nem tudunk megtakarítani, hanem még deficit is lesz, mert a nép adózóképessége nagyon megcsökkent. Nagyon jól esnék, ha mi is, akik a néppel foglalkozunk, tudnánk nekik valami biztatóbbat nyújtani és türelemre, kitartásra inteni őket, azonban erre nem igen van módunk. Ha egyes emberek türelmetlenek, azokat inkább lehet megnyugtatni, de most már a tömegek kezdenek türelmetlenkedni, nélkülözni, úgyhogy az emberek már úgyszólván egymást izgatják. Ilyenkor, mint például a Hágában elnyújtott hosszú tárgyalás után, később a párizsi tárgyalás után azzal biztattak minket, hogy majd lesz pénz, különösen az keltett bizonyos megnyugvást, talán bizalmat is, hogy meglesz az, amire csönösen szükség volna: a hosszúlejáratú kölcsön. A miniszterelnök úr azonban nem mondhatott mást, mint hogy az ünneplés nem szükséges, mert nem értek el olyan eredményeket. Az entente államok azt fogják mondani, hogy mi ott talán sokat nyertünk, talán olcsóbban is adhattunk volna. Szóval csak egy dolog az, amit talán értékesíthetünk: pénzügyileg önállóak lettünk. Hogy azonban ezt mivel kell megfizetnünk, az később ki fog derülni az idők folyamán. ... Érdemes felemlítenem, mert szeretnék rá feleletet kapni,, hogy azon a banketten azt mondotta a miniszterelnök úr: az új gazdasági politika sikeres keresztülvitelére felajánlom a magyar kormány munkáját. Hát szabad kérdenem: mit csinált eddig a magyar kormány? Sikeres gazdasági politikát eddig nem csinált, én ugyan nem vettem észre, mert sikerek nem voltak. Ezt most beigérte s odahaza a választópolgárok várják már most, hogy mi fog következni. Beígérték 100—120 milliós gyufakölcsönt; úgy olvastuk a lapokban, — nem tudom, mindig jól vannak-e értesülve — hogy karácsony előtt vagy januárban már meg is volt, de veszekedtek rajta, hogy melyik intézet adja, az Okh. ossza-e ki, vagy a Tébe. 'Előterjesztést tettünk a miniszterelnök úrhoz, hogy adja a pénzt a vidéki pénzintézeteknek, azok majd kiosztják. Ezzel enyhíti egyelőre a kisemberek legsúlyosabb pénzügyi nehézségeit, mert a nagy kamatokat már nem tudják megfizetni. Ez a dolog is folyton késik, semmit sem hallottunk az elintézésről. Már pedig ez is csak egy csepp a tengerben. Ha ezt a pénzt elsősorban a kisgazdáknak, kisembereknek, iparosoknak adják, hogy a terhes adósságaiktól szabaduljanak, az ideig-óráig segít rajtuk, azonban nem kaphatnak annyit, hogy a további működésükhöz, beruházásokra, az ipar és kereskedelem folytatására, jószágra vagy más egyébre jusson belőle. Ez is csak ideiglenes segítséget jelentene, de még erről is megfeledkeznek. Ezt már régen meg kellett volna csinálni, mert bíztattak is minket. Idefent már úgy beszéltünk róla, hogy meg kell sürgetni a szétosztását, de még mindig nem érkezett meg. Természetesen a nagyközönség, a választópolgárok várták azt, hogy lesznek adócsökkentések is. Vegyes érzelmeket keltett tehát, amikor a pénzügyminiszter úr expozéjában azt mondotta, hogyha valamit megtakarítunk, azt odaadjuk a tisztviselőknek. Igaz, ezekre is ráfér, de az adófizetőkért is kellett volna valamit tenni. Ha méltóztatik a lapokból olvasni a főváros, a törvényhatóságok, a kisközségek, mindenféle testületek, gazdák gyűléseit, méltóztatnak látni, hogy az azokról szóló jelentések — nem én használtam először ezt a kijelentést — valósággal gyászjelentések a helyzetről. Ezt mi itt nem hallgathatjuk el. Ezek mellett a nehézségeik mellett a ga*zdák, iparosok, kereskedők és lateiner-emberek helyzetét nagyon súlyosítják a folyton szaporodó különféle törvények és rendeletek is, mert bármi történik és történt az utóbbi időben, az mind tele van zaklató eljárással. Erről majd később akarok valamit elmondani. Most legyen szabad a pénzügyi helyzettel foglalkoznom. A pénzügyi helyzet természetesen összefügg a gazdasági helyzettel. A pénz az utóbbi időben — ősz óta csak most — kezdett javulni. Eddig drága volt, magas a kamatláb, 8% is volt a hivatalos kamatláb, amely természetesen a vidéken, minél lejjebb került a pénz, abban az arányban emelkedett. (Felkiáltások: 16% is van!) Arra huszonötöt kellene csapni, aki ilyen magas kamatot számít fel. Most már van egy kis pénz. (Jánossy Gábor: Hol van?) A nagybankoknál. (Udyardy János: A nagybankok treszorjaiban! — Éhn Kálmán: Ott van pénz, másutt nincsen!) Higyje el nekem a képviselő úr, hogy nem a levegőbe beszélek: én régi takarékpénztári ember vagyok. Én mondom, hogy nem volt soha^ olyan nagy pénzkínálat, mint ma van. Reánk írnak, telefonálnak,, sürgönyöznek: nem vesztek-e pénzt igénybe, renidelkezésre áll. De nem vehetjük igénybe, nem azért, mert nincsen kérő, hanem azért, mert aki kér, annak nem lehet adni, annyi baja van neki, aki pedig hitelképes volna, az nem mer vállalkozni, nem mer építkezni, nem mer földet venni, és azt mondja: ha adtok is 10%-ért pénzt, nem biztos, hogy őszre nem lesz-e 15%. Ha hosszúlejáratú hitel lenne, alacsony kamatlábbal, akkor vennének igénybe riPTizt Nem pénz-krizis van tehát — nagyon jól állapították ezt meg a pénzügyi bizottságibaiv T hauem tulajdónképpen hitelkrizis. (Jánossy Ga-