Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.
Ülésnapok - 1927-377
Az országgyűlés képviselőházának 3 71. ülése 1930 április 2-án, szerdán. 375 kifejthetni, az, hogy nem szabad sohasem odafajulni engedni a szociálpolitikát, hogy abból rendészeti kérdés támadjon. (Farkas István: Ügy van! De nálunk, sajnos, az!) Mert ha a szociálpolitikai kérdés valamiképpen az utcán rendészeti kérdéssé válik, egészen természetes, hogy nem szociálpolitikai eszközökkel fog megkíséreltetni a kérdés megoldása, hanem annak a tünetnek, amely rendészeti vagy rendellenességi kérdés, egészen más eszközök adják a megoldását. A kérdésnek erre a részére azonban két okból nem kívánok kitérni. Egyrészt azért nem, mert 'Személyesen nem voltam tanuja annak, ami történt, ennek következtében nem tudok saját tapasztalataimból ítéletet formálni, másrészt mert gondolom, hogy a belügyminiszter úr, mint ilyenirányú főhatóság, mindenesetre tájékoztatni fogja a t. Házat arról, mi az ő felfogása, mi az ő tennivalója ebben a kérdésben. Maradjunk tehát a másik, a fő problémánál, a munkahiány kérdésénél, kapcsolatban az egész gazdasági depresszió kérdésével. Meg kell állapítanom azt, amit különben, azt hiszem, a t. Ház úgyis méltóztatik tudni, hogy a munkásság érdekképviseletei, a különböző irányú szakszervezetek, nevezetesen a szociáldemokrata szakszervezetek, de a keresztényszocialista szakszervezetek is, felkeresték a miniszterelnök urat hetekkel ezelőtt (Peyer Károly; Bizony már jó pár héttel ezelőtt! — Farkas István: Es azt is húzzák-halasszák^nem csinálnak semmit az urak!) egyrészt személyes kiküldötteik útján, másrészt írásban előterjesztett megkereséseik útján. A személyes jelentkezés alkalmával magam is ott voltam és végighallgattam azokat az előadásokát, amelyekben feltárták a különböző szakszervezeti vezetők, szakférfiak a helyzetet, a szakszervezeteknek munkahiány okán való helyzetét, másrészt azokat a módokat, amelyeket a szakszervezetek, a szakszervezetek expertusai, mint megoldási módokat megjelölni kívántak a kormány részére. Ezeket az írásos előterjesztéseket a kormány a maga részéről már letárgyalta, minisztertanács foglalkozott minden egyes kérdéssel és megelőzőleg az illető szakminiszter urak foglalkoztak a kérdésekkel, úgyhogy a kérdések egész tömege le van teljesen tárgyalva, át van érlelve, készen arra, hogy ugyanazok, akik előterjesztették, írásban és szóban is megkapják a választ. En tudom, hogy végre is nem ez a válasz az, ami a legelsősorban érdekli azokat, akik a munkahiány okán súlyos helyzetben lévő munkásság minden jaját, baj át, mint szakszervezeti hivatalos vezetők elsősorban kénytelenek hullámtörők módjára felfogni. Egy előbbi közbeszólásra vonatkozva, amely a másik oldalról hangzott el, saját tapasztalásomból is megállapíthatom azt, hogy azok az urak, akik .a szakszervezetekben akár mint titkárok, akár mint egyéb alkalmazottak működnek, — jóllehet talán e mellett mint képviselők is foglalkoznak a munkásság jajával és bajával bármilyen^irányú szakszervezetben, — heroikus munkát végeznek ebben az irányban; mert annyi szerencsétlen, annyi elkeseredett, annyi kenyértelen, annyi lerongyolódott, annyi munkát kereső embernek egész atmoszféráját, egész nyavalyáját, egész «miserere»-jét és «de profundis»-át végighallgatni napról-napra reggeltől estig, olyan heroikus munka, amely valóban minden becsületet és tiszteletet megérdemel. (Peyer Károly: Martir-szerep! — Farkas István: Ezt a t. túloldal nem tudja ! — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Na, Simon!) Ezt én megállapítom a szakszervezetek vezetősége felé,, akár szociáldemokraták, akár keresztényszocialisták (Rassay Károly: Ügy van! Ez az igazság!), mert egyformán érző szívvel és magyar szívvel nézik ezt a rendkívül súlyos helyzetet. (Friedrich István: No, Simon!) Már most az a kérdés, hogy a szakszervezetek miért nem kapták meg eleddig a választ a kormánytól előterjesztéseikre. Megmondom ezt is egészen őszintén. A választ tulajdonképpen megadhatnék mi, ellenben a miniszterelnök úrral történt megbeszélés alapján éppen én adtam azt a tanácsot, hogy várjuk meg a miniszterelnök úrnak külföldi útjából leendő visszatérését, és pedig azért, mert annak a válasznak, amely a miniszterelnök úr ajkáról hangzik el, vagy az ő jelenlétében hangzik el a miniszteriális szakreferensek vagy a miniszter urak részéről, kétségkívül nagyobb súlya van a kormányelnöknek zsírója révén — hogy ezt a szót használjam — mintha egyedül csak az illető szakminiszterek adnak választ. Ha azonban t. képviselőtársaim azt gondolják, hogy nem lehet megvárni a válaszadással a miniszterelnök úrnak megérkezését, készséggel állok rendelkezésre az immár tökéletesen átdolgozott anyaggal. (Helyeslés a jobboldalon.) Ezen a téren a legfontosabb kérdések a következők: Az első a 8 órás munkanapnak a kérdése. Maguk az előterjesztők (hangsúlyozták annakidején, mint fcelátó emberek, hogy nem olyan egyszerű ez a kérdés, mint amilyennek az első pillantásra látszik. (Zaj a szélsőbaloldalon. — Halljuk! Halljuk! jobbfelől. — Elnök csenget.) Ennek a kérdésnek eldöntésénél nemcsak a munkásság nagyobb számban való fogta Ikoztathatása kell, hogy figyelembe jöjjön, hanem azonkívül a termelésnek érdeke is. Mindenekelőtt ki kell kapcsolni azokat a termelési ágazatokat, amelyekre vonatkozólag maguk a szakszervezeti urak is kijelentették, hogy nem valószínű, hogy a nyolcórás munkanapot magának a termelési ágnak természete miatt kényszerítőleg meg lehetne valósítani. A többi ágazatoknál szintén vannak azután nehézségek, amelyeket majd valami módon át kell hidalni. En azonban azt hiszem, hogyha a termelés érdekeit józanul szem előtt tartjuk is, mellette a rül mégis* találni egy olyan megoldást, amely, munkássá" 1 érdekeit is szem előtt tartva, sikeha nem is százszázalékig, de bizonyos megközelítő mértékig ÚP'V az egyik, mint a másik oldalon ki tudja elégíteni a szükséges érdekeke. En ebben reménykedem, t. Ház, ismétlem azonban, ne méltóztassanak azt képzelni, hogy a termelés érdekeit el lehet mellőzni, egy tisztán szociálpolitikai kérdés, vagy érdek kedvéért. A másik kérdés, amely a felvetett kérdések közül különös módon szembetűnik az, hogy azok az intézkedések, amelyek a különböző foglalkozási ágazatoknak pragmatikáját, vasárnapi munkaszünetét, a munkás alkalmazását, elbocsátásának módozatait, vagyis — egyszóval azt lehetne mondani, — az egész pragmatikát illeti, ez részint hajtassék végre, — amennyiben már törvényben szabályozva van, — részint pedig alkottassék meg végre ez a pragmatika, hogy a munkásság ne legyen bizonyos iparágakban tökéletes kénynek-kedvnek kiszolgáltatva. A kereskedelemügyi miniszter úr akkor, amikor erről a kérdésről tárgyaltunk, kijelentette, hogy a maga részéről természetesen hajlandó a már kibocsátott rendeleteknek — amenynyiben itt mankó volna, — érvényt szerezni, egyébként pedig foglalkozik úgy a magántisztviselők szolgálati pragmatikájával, mint a ke :