Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-370

Az országgyűlés képviselőházának 370. ülése 1930 március 19-én, szerdán. 125 azt a nézetemet, hogy a kormánynak nem volt, amint nem is lehetett célja oly rendeletet kiadni, amely visszaélések elkövetését segítené elő. A képviselő úr által szóvátett 640/1930. számú kormányrendelet tehát egyáltalában nem segítheti elő a visszaéléseket. Ha a képviselő úr a kormányrendelet és visszaélések között összefüggést lát, ezt csak úgy tudom magyarázni, hogy a visszaélések a társulási lehetőségekben rejtőznek. Hogy a képviselő úr ezt a kérdést is teljes egészében tisztán lássa, vissza kell térnem ismét az 1920. óta kiadott moziengedélyek alaprendeletére. Az 1920-ban kiadott és az egész mozi-kérdésre vonatkozólag ezidőszerint alapvető jellegű kormányrendelet kimondotta, hogy «a kiadott engedélyt átruházni, bérbeadni vagy haszonbérbe adni, illetve másnak átengedni nem szabad». Az 1920. és 1923. közti idő bebizonyította, hogy a rendelet szigorú és szószerinti értelmezése a mozgófényképüzemek létesítését, fenntartását, fejlesztését és üzembentartását veszélyezteti. f Miután engedélyeket csak rászorult, s az állam, valamint a társadalom támogatására különösen érdemes magánszemélyek vagy közérdekű jogi személyek kaphattak, már a dolog természetéből is következett^ hogy ezeknek nem álltak megfelelő tőkék rendelkezésükre ahhoz, hogy ilyen nagy befektetést és forgalmi tőkét igénylő üzemet a maguk erejéből létesítsenek és fenntartsanak. Gondoskodni kellett tehát a kormányzatnak arról, hogy az átengedési, átruházási, bérbeadási tilalom fenntartása mellett is, hatósági ellenőrzés kikötésével, olyan magánjogi kapcsolatok jöhessenek létre szükség esetén a tőkével nem rendelkező engedélyesek és kívülálló vállalkozók között, amelyek a mozgófényképüzémek létesítését és folytatását gazdasági szempontból lehetővé teszik. Ez a szükségszerűség vezette a belügyi kormányt arra, hogy 1923-ban 6900. szám alatt, a kormányrendeletben nyert végrehajtási felhatalmazás alapján, egy rendeletet adott ki, mely lyel az ú. n. szerződéses társulást lehetővé tette. Ez a rendelet módot nyújtott arra, hogy az engedélyes tőkéstársat vegyen maga mellé és így egyrészről a kezében lévő engedély kihasználásának lehetőségével, másrészről a tőkés által hozott tőkével és szakértelemmel az üzem létesítését vagy^ továbbvitelét biztosítsa. Nem tekinthető tehát engedéllyel való üzérkedésnek az, ha az egyik fél az üzleti lehetőséget, ezesetben az engedélyt hozza, a másikfél pedig a szükséges tőkét és szakértelmet szolgáltatja. A rendelet kimondotta, hogy ezèk a magánjogi viszonyok csak akkor érvényesek, ha azokat a belügyminiszter láttamozza. A belügyminiszter a láttamozás alkalmával ellenőrzi azt, hogy az engedélyes és a társ között létrejött szerződésben az engedély személyhez kötött jogosítványi jellege nem szenved-e sérelmet, úgyszintén, hogy azokat a közérdekű szempontokat, amelyekhez az engedély . adományozása köttetett, a szerződés megkötésekor szem előtt tartattak-e? Csak ezekre a szempontokra vonatkozhatik tehát a belügyminiszter jóváhagyása és láttamozása, amelyeket itt említettem. Magára a szerződésre vonatkozólag egyébként a belügyminiszter semmiféle ingerenciát nem gyakorolt. A magánjogi viszonyok, az összes személyi, anyagi és gazdasági konzekvenciákkal együtt, nem estek a belügyminiszter hatáskörébe és felülvizsgálati körébe és ezekre a szerződés jogi természte szerint kizárólag a felek akarata, illetve vita esetén a bíróság döntése lehetett irányadó. A bírói gyakorlat azonban két felmerült esetnél — tehát nem egy esetnél — bizonyos ellentmondást látott fennforogni az eredeti kormányrendelet, a belügyminiszter által 1923-ban kiadott rendelet, valamint az ennek alapján követett gyakorlat között. Ebből folyólag a hivatkozott két rendeletben statuált jogok bírói alkalmazásánál bizonytalanság, az érdekelt szakmai körökben pedig meglehetős nagy nyugtalanság keletkezett. Kötelessége volt tehát a kormányzatnak mindezeket eloszlatni és ez történt a képviselő úr által kifogásolt 640/1930. számú kormányrendeletben. Ebben a kormány, mint a rendeletnek hiteles magyarázója, precíz formában kifejezést adott abbeli álláspontjának, hogy a belügyminiszter az 1923-ban kiadott rendelettel s az annak alapján követett gyakorlattal az alaprendelet bázisán maradt, annak keretei között járt el, annak intencióit híven követte. Ezzel a kormány a bírói gyakorlatnak a jövőre szilárd alapot teremtett. A 640/1930. számú rendelet s különösen annak 4. §-a tehát nem jelent visszaható erőt. Ez a pont egyébként a következőképpen szól (olvassa): «Ennek a rendeletnek rendelkezéseit alkalmazni kell azokra a társas' szerződésekre is, amelyek a 6900/1923. számú belügyminiszteri rendelet alapján a belügyminiszter úr jóváhagyásával jöttek létre.» (Gál Jenő: Tehát a múltra is!) Igen kérem, a múltra is, de azért ez mégsem jelent visszaható erőt, hanem egyszerű megerősítését az összkormány részéről annak a végrehajtási szabályozásnak, amellyel a belügyminiszter a kormány által kibocsátott alaprendeletet az életbe átvitte. Más szóval a kormány megállapította azt, hogy ellentmondás az 1920-as kormányrendelet és a belügyminiszter 1923. évben kiadott rendelete között nincsen. Hogy a bíróságok a most kibocsátott kormányrendelet alapján fogják a múltban kötött társulási szerződéseket is elbírálni, az nem a 640/1930. számú rendelet visszaható erejét jelenti, hanem csak annyit, hogy a bíróságok a most említett rendeletben tájékoztatást nyertek az 1923-ban kiadott rendelet jogi természetére vonatkozólag. (Gál Jenő: A bíróság maga szuverén módon állapítja meg! Nincs is joga a miniszter úrnak a bíróságot kioktatni! — Felkiáltások a jobboldalon: Saját rendeletét magyarázza! — Zaj.) Elnök: Kérem Gál Jenő képviselő urat, méltóztassék a viszonválaszra fenntartani megjegyzéseit. Scitovszky Béla belügyminiszter: A magam részéről szükségesnek tartottam azt, hogy az 1923. évi belügyminiszteri rendelet jogszerűségét maga, a jogalkotó, tehát a kormány tisztázza és állapítsa meg. A bíróság természetesen a maga teljes szuverenitásában bírálja el az egyes eseteket, ha tehát elismeri ennek az inkriminált 4. §-nak törvényességét, annak helyességét és jogszerűségét, —• amiben én magam nem kételkedem — akkor alkalmazni fogja, ha pedig nem tartja ezt jogszerűnek, akkor is teljes bírói függetlensége alapján ítél. Ami a képviselő úr interpellációjának 4. pontjában foglaltakat illeti, erre már az előbb a választ megadtam, de a rend kedvéért megismétlem: igenis, minden tudomásomra hozott olyan konkrét esetet, amelyben akár a képviselő úr, akár képviselőtársaim vagy akárki más a rendelettel ellenkező tendenciát vagy intenciót lát érvényesülni, akárki részéről mutatkoznak is ezek, a legalaposabban ki fogok vizsgálni. Sohasem riadok vissza attól, hogy indokolt esetben a legerősebb megtorló eszközöket alkalmazzam; a jövőben sem fogok visszariadni ettől, ha azt látom, hogy a rendelet intencióit nem honorál-