Képviselőházi napló, 1927. XXV. kötet • 1930. február 11. - 1930. március 12.

Ülésnapok - 1927-352

Àz országgyűlés képviselőházának 352. ülése 1930 február 12-én, szerdán. 39 fővárostól kapná, akkor ez az állapot mindenesetre nagyban változna, de el sem bírom egy egyén függetlenségét képzelni a kormánnyal szemben abban az esetben, amikor az államtól, a kormánytól kapja a fizetését Egészen bizonyos, hogy már ez a körülmény is arra fogja indítani a mindenkori főpolgármestert, hogy a kormánynak necsak bizalmasa, hanem megbízottja legyen. Az egészen más kérdés, hogy a főpolgármester bizonyos mellékjövedelmeit Budapest székesfővárostól kapja, ez legfeljebb azt^ a látszatot mutatja, mint amikor egy megszálló csapat, a megszállás költségeit igyekszik a megszállott területtől behajtani. Egyébként a főpolgármester és a törvényhatóság közötti viszony megítélésem szerint nem annyira az önkormányzat megerősítését szolgálja, mint inkább veszedelmesen hasonlít a politikai megbízotti rendszerhez. Megszoktam egyébként, hogy ez a rezsim, ez a rendszer nemcsak ebben a kérdésben, hanem sok minden más kérdésben szereti lekopirozm azt a rendszert, amelyet azután úton-útfélen püföl, dönget és mint rémképet állít a magyar adófizetőközönség elé, de ott, ahol úgy ítéli meg, hogy az ő uralmának fenntartására alkalma.--, szereti azt lemintázni. Nem tudom, hogy az örököstagság^rendszere, amely az önkormányzatot megerősíteni hivatott, eléri-e a célját, mertjén ebből a javaslatból éppen az ellenkezőjét olvasom ki. Az örököstagokat csak a kijelölőválasztmány jelölése alapján lehet megválasztani. A keresztény községi párt országgyűlési képviselőtagjai nagy buzgaloimimal magyarázgatják azt, hogy ez haladás, mert hiszen az örököstagokat a törvényhatósági bizottság választja. Igen, a törvényhatósági bizottság választja, de olyan megszigorítás mellett, hogy csak a főpolgármester mint elnök vezetése „alatt álló hattagú^ vele együtt héttagú ki jelölő választmány jelölése alapján lehet az örököstagokat megválasztani. A kijelölőválasztmány pedig úgy születik meg, hogy három tagját a törvényhatósági bizottság jelöli ki, három tagját pedig az elnök, a főpolgármester, a kormány bizalmasa hívja be, ahogyan a törvény az ő szerepét megszabja. Már csak három tagot kell tehát a főpolgármesternek keresnie a törvényhatósági bizottság tagjai sorából, akik abszolút 'megbízhatók a kormány szempontjából és akkor a főpolgármesterrel együtt már dominálja a kijelölőválasztmány által megejtendő kijelölést. Felfogásom szerint ez a módszer, ez t forma nem megerősíti az autonómiát, hanem ellenkezőleg, a szó szoros értelmében legyengíti azt, mert hiszen lehetővé válik ez által, hogy a mindenkori kormány olyan többséget biztosítson •magának az örököstagság rendszerével Buda pest székesfőváros^ törvényhatósági bizottságában, amelyet azután a csekélyszámú választottak nem tudnak ellensúlyozni. így tehát az örököstagság rendszere, amelyet a javaslata gyakorlatban meghonosítani kíván, megítélésem szerint szintén éppen az ellenkező hatást fogja elérni: le fogja gyengíteni az önkormányzat rendszerét és hatalmas, túltengő befolyást biztosít a kormányzatnak. Az örököstagság rendszere, amelyből már ízelítőt kaptunk a vidéki törvényhatóságokra vonatkozó 1929 : XXX. te. kapcsán, a gyakorlatba már át van ültetve; már megtörténtek ennek alapján a vidéki törvényhatóságokban és községekben a választások. Az örököstagság rendszere valami igen különös formát alakít ki az életben. Más kultúrállamokban ma már igyekeznek a munkabíró erős fiatalembereket hozzásegíteni a közéleti szerepléshez, hogy ezáltal az országok, a közületek fejlődését biztosítsák a fiatal, eras, tanult, új generáció segítségével. Ne méltóztassék egy triviális kifejezést zokon venni tőlem, elvégre csak képletesen mondom: én a megöregedett, munkára alkalmatlan polgártársaimat egyébként tiszteletben tartom, mégis azt hiszem, hogy az öregség, a szellemi megrokkanás mégsem lehet jogcím ahhoz, hogy valaki élete végéig olyan fontos közéleti pozíciót töltsön be, ahol nagyon sok ember sorsa függ az ő tevékenységétől, illetve semmitevésétől. Hiszen láttuk a gyakorlatban, hogy az örököstagság megtisztelő pozíciójába sehol sem a munkabíró, erős és egészséges fiatalságot jelölték, hanem mindenütt megrokkant öregurakat választottak kiképpen azokat, akik ennek a ma fennálló kormányzati rendszernek legkedvesebb, legbiztosabb támaszai. (Erdélyi Aladár: A fiatal is megöregszik. Az öregnél pedig fontos a tapasztalat!) Tapasztalom, hogy a fiatalok is megöregszenek, és azt hiszem, a képviselő úr is hasonló módon tapasztalja ezt. (Györki Imre; Még nem?) Van azonban az emberi kornak bizonyos határa, amikor az Öregség már kikezdi a szellemi erőt és a szellemi felkészültséget. Gyakorlati szemmel nézve és most már az egész ország területén gyakorlatilag bemutatva az örököstagság rendszerét, minden törvényhatóságban szinte mintha gyertyával keresték volna azokat az elaggott öreg urakat, akik legalábbis a munkára már alkamatlanok. Ne méltóztassék azt gondolni, hogy a 60—70 esztendő megacélozta, tapasztalttá tette az embert. Igen, tapasztalatokat jelent az öregkor, de nem minden esetben jelent munkabírást, nem 'minden esetben jelent olyan friss szellemi, erőt, mely közületek vezetésére alkalmassá teszi az embert. Elvégre legyünk őszinték magunkkal szemben: neon mindenki gróf Apponyi Albert, aki az emberi életnek abban a magas korában is olyan friss szellemi erővel van megáldva, mint ő. A leetöbb ember 60—65 éves korában már gyönyörűen kezd visszafejlődni a második gyermekkorba, (Erdélyi Aladár: Remélem, nem a nyugdíjra méltóztatik gondolni!) mégis a törvényhatósági bizottságokat ezekre a munkákra felfogásom szerint kevésbbé alkalmas öregurakkal szállatják meg. Világos a célzat: ennek a mai rendszernek örök időkre való fenntartása szempontjából. Egy vigasztaló van csak ebben és ez az, hogy a való erő, a társadalom fejlődése elvégre nem maradhat el, azt ideig-óráig vissza lehet szorítani, de ez az erő előbb-utóbb jönni fog, mert ez az erő nem tűn magas ezeket a mesterségesen megalkotott béklyókat és ezeket az öregurakat könnyebben fogja félreállítani, mintha ezek hatalmas, munkabíró fiatalságot jelentenének. Ez az egy vigasztaló van benne. A törvény egyenesen felhívja a közületeket arra, hogy érdemeket szerzett, — szóval szinte prejudikál erre — elaggott öregurakat válasszunk örököstagokká. Wolff Károly t. képviselőtársamnak teenap elmondott beszédében, amelyet részben hallgattam is, részben pedig a kormány félhivatalosának, a 8 örai Újságnak tudósításából olvastam, (Györki Imre: Drága újság az! — Farkas István: Sokba kerül az államnak!) mintegy alapvonal húzódik keresztül, Wolff Károly képviselő úr beszédének egyenesen gerincéül teszi meg ez a lap azt a gondolkozást, hogy keresztény városházát akar, keresztény városházát pedig azért akar, mert a szociáldemokráciával szemben az ő megállapítása szerint az egyetlen erős akadály a keresztény városházi többség. Szinte extázisba jött t. képviselőtársam ezeknek a gon-