Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-337

Az országgyűlés képviselőházának 337. ülése 1929 december 10-én, kedden. 65 Folyó évi január hó 25-én a napirendi vitánál újból foglalkoztattam a Házat a munkanélküliség kérdésével. Rámutattam arra, hogy a folyton növekvő munkanélküliség következtében és a kormány állandó halogató álláspontja miatt a munkanélküliek az utcán tüntetni voltak kénytelenek, hogy a munkanélküliségből eredő nagy nyomorra a kormány figyelmét felhívják. Akkor Vass József népjóléti miniszter úr felelt azzal, hogy a munkanélküli munkások tüntetése egy valóban létező bajra mutat rá, s a kormánynak törekvése, hogy a munkanélküliséget csökkentse, de azt teljesen megszüntetni néni lehet. Miután a kormány igárete ellenére sem tett semmit a munkanélküliség csökkentése érdekében, parlamenti frakciónk ismételten foglalkoztatni volt kénytelen a Képviselőházat a munkanélküliség kérdésével. Ez év január hó 30-án, délután 4 órától éjjel 12 óráig 21 interpelláció hangzott el a munkanélküliség kérdésében, s ezek mind a munkanélküliség problémáit és a munkanélküliek nyomasztó helyzetét tárták fel. Propper Sándor képviselőtársam interpellációja arra irányult, hogy a kormány valósítsa meg végre a munkanélküli biztosítást. Vass József népjóléti miniszter az interpellációra válaszolva azt mondotta, hogy (olvassa): «A biztosítás megvalósítására nincsenek meg a kellő eszközök. A gazdasági élet további megterhelése az öregségi biztosítás után rontaná a magyar gazdaság versenyképességét. A kormány foglalkozik a munkanélküliség kérdésével, de a sürgetett munkanélküli biztosítás törvényjavaslatát nem terjeszti a Képviselőház elé. Meg kell várni az ügy megérését». Február 6-án 14 újabb interpelláció hangzott el a munkanélküliség kérdésében, s az elhangzott interpellációkra a miniszterek és államtitkárok azonnal válaszoltak, de minden válasz elutasító volt, mondván, hogy a munkanélküliek nyomorának enyhítésére nincs fedezet. Azóta többízben is sürgettük napirendi felszólalás keretében a munkanélküliség elleni biztosítás kérdését, a kormány azonban mindenkor a legteljesebben elzárkózott ez elől. Majd legutóbb folyó évi december hó 5-ki ülésen tettem ismét napirendi felszólalás keretében szóvá, hogy tűzzék végre már ki a munkanélküliek segélyezése tárgyában régebben benyújtott indítványom indokolását. Farkas István t. képviselőtársam is hozzászólt az ügyhöz és velem együtt rámutatott mérhetetlen nagyarányú nyomorra és közgazdasági katasztrófára, amely a munkanélküliség következtében beállott. Bethlen miniszterelnök úr válaszolt és azt mondotta, hogy szerinte a legsürgősebb a belügyminiszter mandátumhosszabbító javaslatának letárgyalása. (Zaj a jobboldalon és a középen. — Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Elnök: Csendet kérek! Kabók Lajos: Azt mondotta a miniszterelnök úr, hogy amennyiben a Képviselőház a fővárosi törvény reformját még karácsony előtt letárgyalná, nem zárkózik el az elől, hogy a Képviselőház napirendre tűzze az indítvány megokolását. (Szilágyi Lajos: Jó lesz, ha február elsejére elkészül a fővárosi törvény! — Peyer Károly: Jelentést sem terjesztett be az előadó. Az nem jelentés, amit beterjesztett!) Es a miniszterelnök úr ez állásfoglalása ellenére egy nappal később szinte csodálatos módon mégis kitűzetett a napirendre az indítvány indokolása, de hogy miért, erről már beszédem elején megemlékeztem. Ez a rövid, vázlatos története annak a küzdelemnek^, amelyet a szociáldemokratapárt parlamenti frakciója a törvényhozásban folytatott a munkanélküliség elleni biztosítás megvalósításáért. Az ismertetett miniszteri válaszokból megállapítható, hogy a kormány egyrészt Ígéretekkel, másrészt a kérdéssel való szembehelyezkedésssel végezte el kötelességét, pedig a munkanélküliség olyan stádiumhoz jutott, amilyet tapasztalni ez ideig még alkalma senkinek sem volt. Ezt igazolják azok a számok, amelyek ren-; delkezésre állanak. Sajnos, ugyancsak^ kormány elzárkózó álláspontja miatt nem állnak olyan számadatok rendelkezésre, amelyek tökéletesen és az egész országra kiterjedőleg mutatnák be a munkanélküliség ijesztő méreteit és csak azokra az adatokra tudok rámutatni, amelyeket a szakszervezetek tudtak összeállítani és amely adatokból kitűnik, hogy a Magyarországi Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó szervezetek kebelében nyilvántartott munkanélküliek száma 1927. októberében 9960, 1928. októberében 12.112, 1929. októberében 14.215 volt, vagyis 1928-ban az előbbi évhez viszonyítva, 22%-kai emelkedett, 1929-ben az 1928-as évhez viszonyítva 17%-kai, míg az 1927-es esztendőben viszonyítva, 43%-kai növekedett a munkanélküliség. 1927. novemberében 11.063, 1928. novemiberében 12.313, 1929. novemberében 15.910 volt a szakszervezetekben nyilvántartott munkanélküliek száma. Ismételten hangsúlyozom, hogy ez a szám csak & szociáldemokrata szakszervezetekben nyilvántartott munkanélkülieket foglalja magában és éppen ezért meg sem iközelíti a munkanélküliség igazi, ijesztő nagy méreteit. De hogy mennyire nem közelítik meg ezek a számok, azt egy másik számadattal iparkodom alátámasztani. Most jelent meg a hatósági munkaközvetítő jelentése, amely szerint a munkakeresők száma az utóbbi 10 esztendőben a következőképpen alakult. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) 1918-ban 67.061, 1919-ben 114.179, 1920-ban 109.588, 1921-ben 115.827, 1922-ben 115.860, 1923-ban 104.579, 1924-ben 105.314, 1925-ben 98.340, 1926-ban 100.325, 1927-ben 110.309 és 19284)an 118.842 volt a munkakeresők száma. Ez a szám sem adja tökéletes képét a munkanélküliség méreteinek, meri köztudomású, hogy az állami munkaközvetítő hivatalt nem minden munkanélküli keresi fel és éppen ezért ezek a számadatok nem tárják fel azt az ijesztő nagy számot, amelyet ma <x munkanélküliség mutat. De ezekből az adatokból is megállapítható az állami munkaközvetítő hivatal jelentése alapján, hogy Budapesten, a fővárosban és a környékén 100 munkahelyre 201 munkakereső jutott 1927-ben, míg 1928-ban ez a szám már 283-ra emelkedett. Nem érdektelen megtudni azt sem, hogy az állami munkaközvetítő hivatalhoz forduló munkáltatók milyen béreket kínálnak fel azoknak a munkásoknak, akiket onnan igényelnek. Itt ugyancsak az állami munkaközvetítő hivatal jelentésére utalok, mert ebben a jelentésben olvasható, hogy a kovácsoknál 40—50 fillér, a bádogosoknál 60—120, a vasesztergályosoknál ugyanennyi, a géplakatosoknál 60—80, a villanyszerelőknél 50—80, az asztalosoknál ugyanennyi, a kádároknál 48—100, a szíjgyártóknál 54—80, a kárpitosoknál 70—100, a szabóknál 50—60, az ácsoknál 70—80, a kőműveseknél 64—100, a gyárimunkásoknál pedig 30—44 fillérig terjedő óránkénti bért kapnak a munkáltatóktól azok, akik az állami munkaközvetítő hivatal útján nyernek elhelyezést. Ügy látszik, hogy ettől a hivataltól csak az a munkáltató kér munkást, aki nem akar rendes bért fizetni és csak az a munkás keresi fel