Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-307
50 Az országgyűlés képviselőházának 30 7. ülése 1929 június 8-án, szombaton. köteles-e a főszolgabíró a végrehajtásoknál asszisztálni. f Mindezekkel én csak azt akartam bebizonyítani, hogy a mi községi háztartásunk képtelen helyzetben van, és az a segély, amelyet majd abbéi az alapocskából kapunk, amely van, az én felfogásom szerint csak félrenidjszabály lesz. Még pedig miért ? Mert el fog kezdődni a számokkal való játék. A községek, hogy minél nagyobb segélyt tudjanak maguknak szerezni, ^költségvetésüket természetesein e szerint fogják megállapítani és nincs az a közigazgatási bölcseség, amely ezt meg tudná akadályozni. Bizonyos -adónemek átengedése sem vezetett eredményre. Sajnálom, hogy ezekre vonatkozó számadataimat szintén nem hozhatom ide, mert ezekkel igazolni tudnám, hogy mit jelent a keresetiadó, a bor- és hús* fogyasztási adó áterigedése. Ez alig jelent valamit. A • vármegyei hozzájárulásnál szintén van egy sérelem, nevezetesen az, hogy a vármegyei hozzájárulás kulcsának megállapításánál a keresetiadót figyelemibe veszik; a keresetiadó azonban nem pótlékolható, tehát azoknak az adónemeknek a pótlékát emelik, amelyek után pótadó vethető ki. Én tisztelettel kérem a belügyminiszter urat, hogy e tekintetben a községek segítségére sietni méltóztassék. Tudom, hogy a munka folyamatban van és meg vagyok győződve róla, hogy a belügyminiszter úr a községek háztartását eléggé méltányolni és méltatni fogja, és elismeréssel vagyok a vidéken repülőhizottságmak nevezett úgynevezett miniszterközi bizottságok működése iránt is, azonban azok az ajánlott módok, amelyek itt eddig felmerülteik, az én felfogásom szerint eredményre nem vezetnek; sem az egyik, sem a másik mód nem vezet eredlményre egyedül, hanem az 50%-kot is fel kell emelni,— hiszen egyik-másük varmegyében >az emelés 75%-ra már megtörtént — egyes adónemeket pedig ét kell engedni és kiegyenlítéskép bizonyos segítséget kell nyújtani az apró, elmaradt községeknek. (Helyeslés.) Méltóztassanak megengedni, •• hogy a községi háztartással kapcsolatban még egy kérést intézzek a belügyminiszter úrhoz. Itt van a levente-ügy. Vagy szükség van a leventeintézményre, vagy nincs. (Erdélyi Aladár; Szükség van, de nem parádé céljaiból!) Az én tapasztalaitaim szerint, mióta a leventeintézmény megvan, a koesmázás, a kocsmai verekedés, a fiatalkorúak bűnözése csökkenőben van, különösen a határszéleken, amiről én tudóik. (Ügy van! Ügy van!) Látom azt, hogy mit jelent a sportszerű kiképzés, látom azt, hogy az önfegyelmezés testben és lélekben való megerősödésre vezet. Én a leventeintézményt kizárólag mint pedagógiai eszközt tekinteni és így is akarom kezelni. (Helyeslés.) Ha szükség van rá, akkor kérünk segítséget. A belügyminiszter úrnak van egy rendelete, amely csak az adóalapnak 3%-kát engedi meg felvenni a leventeintézményre, amennyiben az 50% ki van merítve; ha azonban nincs kimerítve az 50%, akkor több is lehet. Ezzel a 3%-kai, amely apró községekben jelent 30—50 pengőt, nem tudunk semmire sem menni, még a leventeoktatók fizetését sem tudjuk belőle kielégíteni. Én elismerem és tudom, hogy a leventeoktatók körül is hiba van, látitam visszaéléseket is és amennyire tőlem függött, igyekeztem azokat megakadályozni. De hogy mágia az intézmény üdvös és helyes, azt senki "sem tagadhatja. (Úgy van!) Addig, amíg az állami költségvetésben nem történik gondoskodás a leventeintézmény költségeinek fedezetéről, nem megyünk semmire. Én legalább is arra kérem a belügyminiszter urat, hogy a vármegyék költségvetéséből ne méltóztassék törölni azt az összeget, amelyet a leventeintézmény fejlesztésére vészinek fel és a községeket méltóztassék adott esetben, különösen^ pedig t a.kisközségeket, nagyobb tételek felvételére feljogosítani. Most pedig méltóztassanak megengedni, hogy egy névsort hozzak elő. (Halljuk, Halljuk!) Ez a névsor így szól: Leichter, Streicher, Spitzer, Kovaosics, Podzinec és Frankfurter. Ez lehetne egy külföldön versenyző futballcsapat is. Véletlenül azonban nem az, hanem egy nagy magyar városnak a főutcáján egymás mellett levő 6 címtábla. Boldog emlékű, jó Darányi Ignáctól, — aki Zalavármegye képviselője volt — hallottam elbeszélni, — nem tudom, vele történt-e meg, vagy egy másik minisztertársával — hogy valahol külföldön egy gyárat látogatott meg. Magyar beszédet hallott és egy kis szurtos fiút vévén észre megkérdezte: hát ti magyarok vagytok? Erre a fiú azt kérdezte: Tekintetes úr, maga magyar? Igen, én az vagyok. Ti ^többen vagytok magyarok? Igen, vagyunk hárman: én, azután Nacsaszmicseszkul es Protabvera. Es téged hogy hívnak? Stipnyák! Eszemágában sincs, hogy valakinek a magyarságát a nevéhez mérjem, hiszen mi magyarok egy keveréknép voltunk, kialakult típusunk sem volt már, vagy még, és hála Istennek, hogy azokat a jövevényeket, akik itt letelepedtek, s akik itt, a mi ezeréves multunkhoz hozzátapadtak és a nemzetnek tagjai lettek, ide tudtuk vonni. Nem is azt mondom, hogy az állampolgárokat kényszerítjük a névmagyarosításra — az erőszakos névmagyarosítás híve sohasem voltam — mert hiszen akkor II. József nyomába lépnénk, aki a magyarországi zsidókra német nevet kény szerit ett, hanem igenis kérem a belügyminiszter urat, méltóztassék tágabb kaput nyitni a névmagyarosításnak. (Meskó Zoltán: Egészen kinyitni a kapukat! — Helyeslés a jobboldalon.) Aki akar, vehessen fel magyar nevet abban az esetben, ha régi nevét be nem szenynyezte és magát a magyar névre méltatlanná nem tette. (Helyeslés.) Jogosult természetesen a régi történelmi hangzású családi nevek védelme. (Ügy van! Ügy van! — Meskó Zoltán: Természetesen!) Ki lehet adni egy névsort, hogy csak ezekre a nevekre lehet magyarosítani. Hogy azonban az, aki akar, miért ne viselhessen magyar nevet, ezt minden tiszteletem mellett a belügyminiszter úr iránt és minden bizalmam mellett a kormány iránt, nem tudom megérteni. (Helyeslés.) Talán Meskó Zoltán igen t. képviselőtársam hivatkozott arra, hogy mikor bejöttek a megszállók, a temetőkbe mentek el neveket gyűjteni. Ez megtörtént nálunk Alsólendva vidékén, ahol 29 magyar községünk esett áldozatul annak, hogy ott sok a vend név, és hogy az alsólendvai hegyen találtak egy esomő vend nevű embert, akinek azonban már az öregapja sem tudott vendül. Azt is mondták, hogy a Kerka folyó, amely a határ egy helyen, az Krka, a Balaton Blaton és nem tudták megérteni, hogy mi annakidején olyan gavallérok voltunk, hogy még a községek és folyók nevét sem magyarosítottuk meg. (Ügy van Ügy van! — Rubinek Gyula: A Balaton sohasem volt Blaton.) Kérésem tehát az, hogy azt a tételt, hogy csak azok kaphatnak magyar nevet, akik különös érdemet szereztek arra, méltóztassék oda enyhíteni, hogy akik beszennyezték régi nevüket,
