Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-306

Az országgyűlés képviselőházának hathatósan védelmezik, hogy nincs szüksége más védelemre, akkor sokkal hamarabb lehetne az egész bárbaj intézményét kiküszöbölni. További vonatkozása Gál Jenő t. képviselő úr beszédének szintén abból a szempontból, hogy a katonaság közelebb hozassék a polgársághoz, az volt, hogy a katonai büntetőtörvénynek más szabályai vannak és más büntető szankciói, mint a büntetőtörvénykönyvnek. Ez a múltra nézve, sőt momentán még a jelenre nézve is tényleg így van. Éppen ebből a belátásból indultunk azonban ki akkor, amikor évekkel ezelőtt hozzákezdtünk a katonai büntetőtörvénykönyv átdolgozásához és megváltoztatásához. Erről is volt már alkalmam ezen a helyen nyilatkozni és ezért nem kívánok bővebben kiterjeszkedni a dologra, hiszen készen áll az új katonai büntetőtörvénykönyv, és csak a parlamentáris tárgyalási viszonyok teszik lehetetlené, hogy akár már ma beadjam, azőszi ülésszak alatt ellenben első kötelességem és gondom lesz, hogy beadjam. (Helyeslés jobb felől.) Ez az új katonai büntetőtörvénykönyv az általános vétségek és bűnesetek tekintetében teljesen megegyezik a polgári törvénykönyvvel. Hogy mégis szükség van katonai büntetőtörvénykönyvre, amit Gál Jenő t. képviselőtársam kétségbevont, azt ő maga egy másik mondatában beigazolta, amikor azt mondta, hogy ő csak ott ismerhet el eltérést a két büntetési rendszer között, ahol speciális katonai bűnesetekről, illetőleg bűnesetekről van szó. Tény az, hogy mivel vannak bűnesetek és vétségek, amelyek a polgári életben nem fordulhatnak elő, mint teszem fel fegyelemsértés stb. stb., ennek következtében természetesen ezekre nézve a katonai büntetőkódexben külön kell intézkedni és ennek következtében szükséges is okvetlenül külön katonai büntetőtörvénykönyv. Semmiesetre sem állítható be, meggyőződésem szerint, sem az egyik sem a másik, sem a párbaj kérdése sem, a katonai büntetőperrendtartás kérdése és a katonai büntetőtörvénykönyv kérdése olyan színben, mintha ez a katonaságot az egyéb polgári társadalomtól elidegenítené, vagy megkülönböztetné, vagy különállást biztosítana neki. Hála Istennek — és ezt is már nem tudom hányadszor ismétlem meg ebben a Házban — megszűnt az az állapot, amikor a fegyveres erő a nemzet testétől legalábbis részlegesen idegen volt. (Ügy van!) Ma egy vér vagyunk, egy test vagyunk, egy akarat vagyunk, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) az is maradunk és ez meg nem támadható többé. (Helyeslés jobbfelől.) Ami most már egy másik többször felmerült kérdést illet, az a kiegészítés módja. Erre nézve már bizonyos mértékben elébe vágtam nyilatkozatomnak akkor, amikor volt szerencsém elmagyarázni azt, hogy a jog és az igazság magábanvéve nem elegendő, hogy erőhatalom is kell hozzá, hogy a jog győzedelmeskedjék. Minthogy azonban ez kapcsolatban van a leszerelés kérdésével és erről is több szó esett, kénytelen vagyok erre is néhány szóval még kitérni. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Kétségtelen az, hogy Magyarországon nincs sem katonailag felelős tényező, sem — amint itt ismételten tapasztaltam — népképviselő, akinek ne az volna a meggyőződése, hogy Magyarországra nézve csak egy kiegészítő mód a helyes és helytálló, az általános védkötelezettség. {Úgy van! Ügy van!) Nem is ezen múlik, nem a mi meggyőződésünkön, nem a mi akaratunkon múlik, hogy ezt nem tudtuk megvalósítani. Ott vannak a békeszerződések, amelyek minket kötnek W6. ülése 1929 június 7-én, pénteken. 29 és amelyekhez becsületes emberekhez, becsületes nemzethez méltóan ragaszkodunk és teljesítjük őket mindaddig, míg ezeknek a kétoldalú szerződéseknek másik szerződő fele is teljesíti az ő általa ugyanezekben a szerződésekben vállalt kötelezettségét. (Simon András: Már régóta nem teljesítik!) De facto nem teljesíti, látszólag azon dolgozik, hogy teljesíthesse. Méltóztassék arra gondolni, hogy semmi sem ártott annyira a központi hatalmaknak a háború megkezdésekor, a háború alatt és a háború után, mint az, hogy nem törődtek a világ véleményével, cselekedeteikben csak a saját igazukkal törődtek és a saját igazuk szerint, a saját meggyőződésük szerint cselekedtek, tekintet nélkül arra, hogy ezeket a cselekményeket kint és egyéb országokban hogyan fogadták. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Ebbe a hiába újra beleesni Magyarországnak sem érdeke, sem módja nincs. Mi nekünk a dolgokat ma úgy kell előkészíteni, hogy amikor mi egyszer valamit cselekedni fogunk, amit esetleg cselekednünk kell, akkor előre biztosak legyünk abban, hogy az egész világ azt fogja mondani, amikor megcselekesszük, hogy igazuk volt, joguk volt hozzá. Meg kell tehát fordítani az eljárási módokat. Nem is engedhetjük meg magunknak, de nem is kívánságunk, nem is természetűink, hogy ezt cselekedjük, amit annakidején a köponti hatalmak cselekedtek erejük és igazuk tudatában, hogy nem törődtek a világ közvéleményével; nekünk először a világ közvéleményét kell megváltoztatnunk, elfogadtatnunk vele a mi igazunkat akkor lesz módunkban cselekedni. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Már most talán legyen szabad egy pár detail kérdésre kitérnem, amelyek itt szóvá tétettek. Itt Fábián Béla igen t. ' képviselőtársam megvallom, megrázó képet festett a hadifogolykérdésről a háború alatt, sőt az ő leírása szériáit még ma is nagyszámú hadifogoly szenvedéséről. En ebben a kérdésben ma nem tudok egyebet mondani, hogy 1925-ig állandóan öszszeköttetésben voltunk az Oroszországban működő, általunk megbízott idegen konzulátusokkal, és mindekit, aki jelentkezett, hogy ő hazatérni kívánó hadifogoly, államköltségen hazaszállítottunk. Miután azonban ezen időpont után beállott egy nagy spácium, ahol egyáltalában nem volt többé jelentkező és ma sincs hivatalosan tudomásunk, sőt privátim sem, csak éppen az igen t. képviselő úr felszólalásából, hogy állítólag ott még nagyszámú hadifoglyaink volnának, ellenkezőleg, az összes, amit erről a dologról úgy mint magánszemély és mint hivatali állásban is levő tudok, az, hogy hébe-korba egyszer-egyszer egy-egy újsághír hozza, hogy visszatért valaki most, aki edldig még odakint volt, mint fogoly, illetőleg mint visszamaradt fogoly, mert hiszen ma már nem fogoly. Nem is volt módunkban ezzel a kérdéssel foglalkozni. Ha az igen t. képviselő úrnak erre vonatkozólag bővebb adatok állanak rendelkezésére és ha ezeket az adatokat nekem átadja, egyszóval ha megadja a lehetőséget arra, hogy ilyem kintlévő egyéneket tényleg meg tudjunk kapni, tudjuk, hogyan hívják az illetőt és hol van, akkor biztosíthatom arról, hogy a szükséges intézkedéseket a leggyorsabban meg fogom tenni. (Helyeslés a Ház minden oldalán.) Egy másik, többször felmerült kérdés a rokíkantkérdés és ezzel kapcsolatban az érempótdíjak rendezése. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Méltóztatnak tudni, hogy ezek a kérdések reszortszerűleg a népjóléti miniszter úr