Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-311

Az országgyűlés képviselőházának 311 eddig, ha valamely érdekeltség tagosítani kívánt, kiszállott a mérnök és egyezkedtek és nem tudom, talán felét kérte a mérnök annak, mint amennyiért tulajdonképpen elvállalhatta volna a dolgot. Amikor azután a munka jelentősebb részét elvégezte, azt mondotta: ezért a pénzért nem dolgozhatom tovább, tehát emelést kért. Ez bizony nem volt kellemes, sőt káros volt, mert így évekig elhúzódott a dolog és ez alatt rablógazdálkodás folyt a földön, mert senki sem trágyázta földjét és ilyeténképpen csökkent annak termelőképessége. Mondom, a magam részéről ezt készséggel elismerem és respektálom. De viszont a két szélsőség közt kell középutat találni. Jobban meg kell fizetni azt a mérnököt, mint ahogy eddig megfizették, hogy lehetővé legyen az, hogy egykét éven belül birtokba lehessen adni a földet, hogy a birtokosok trágyázhassák földjüket és így annak termőképességét minél^ előbb emeljék. Ezt a magam részéről készséggel elismerem. De viszont a nagyon olcsó és a nagyon drága, tehát a jó és a rossz lehetőség között kellene megtalálni azt a lehetőséget, — hogy úgy mondjam, a kecske és káposzta elméletét — hogy meg tudja fizetni az érdekeltség a költségeket és a mérnök úr is megkaphassa munkájának ellenértékét. Nem szolgál mentségére a magas díjaknak az az állítás, amelyet külföldi példákkal is igyekezett az érdekelt osztályvezető úr beigazolni, amikor azt mondta, hogy Csehországban az egyszerű felmérés 34, a tagosítás pedig 64 pengőbe kerül katasztrális^ holdanként,^ s hogy Németországban ezt az állam végzi és 78 pengőbe kerül. De elfelejti az osztályvezető úr, hogy ott a birtokpolitikai viszonyok mások, a művelési módszer fejlettebb és mi még nagyon távol vagyunk attól, hogy .18—20%-os termelési arány legyen, mint amilyen ott van, mert hiszen — mondom — ott a föld kultúrája sokkal nagyobb és jobban rá vannak utalva, hogy a termőképességet fokozzák, mint mi. Ezt különben rosszul mondom, mert mi is rá volnánk utalva, de nem állnak rendelkezésünkre azok az anyagi eszközök, amelyek lehetővé tennék, hogy a föld termőképességét olyan mértékben fokozzuk, amilyen mértékben azt nálunk kulturáltabb államok fokozni tudnák. Ha igazán fontos nemzetgazdasági szempontból, hogy tagosítsunk, akkor mélységes tisztelettel kérem a pénzügyminiszter urat, hogy valami módon, valahol a budgetben megtakarítható pénzzel ezt a tételt többszörösen felemelni, és ezzel a tagosítást olcsóbbá tenni, a^ kérdéses 5928. számú rendelet pedig hatálytalanítását, illetőleg közgazdasági szempontból nagyon kívánatos értelemben való módosítását végrehajtani méltóztassék. Ebben a gondolatban és érzésben reménységgel köszöntöm a miniszter úrnak e terén leendő munkásságát, s minthogy a kormány és főképpen a pénzügyminiszter úr ténykedése iránt tiszteletteljes bizalommal vagyok, a címet elfogadom. (Helyeslés jobbfelől.) Elnök: Szólásra következik? Pakots József jegyző: Feliratkozva nincs senki! Elnök: Kíván még valaki szólni l (Nem!) Ha senki sem kíván szólani, a vitát bezárom s a tanácskozást befejezettnek nyilvánítom. Következik a határozathozatal. Miután a 3. cím meg nem támadtatott, azt elfogadottnak jelentem ki. Kövekezik a 4. cím. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék azt felolvasni. ülése 1929 június 13-án, csütörtökön. 245 Pakots József jegyző (olvassa a i. címet). — Kocsán Károly! Kocsán Károly: T. Ház! A magyar szén fokozottabb fogyasztásának kérdéséről óhajtok e címnél beszélni. Egy külföldet járó magyar közgazdasági férfiúnak tavasszal egy olyan rendkívüli beszámolóját olvastam, amely a mai percig is kísért és amelyről ez alkalommal meg kell emlékeznem. Németország gazdasági viszonyait tanulmányozta, azt, hogy milyen eredményekre vezetett és milyen eredményeket vont maga után a francia megszállás és a nagy gazdasági elnyomás, amely ennek következménye volt. Örvendetesen állapítja meg Németország részére, hogy a versailles-i békeszerződésnek rettenetes jóvátételi összege és a Ruhrvidék megszállása éppen az ellenkezőjét eredményezte annak, amit a mi ellenségeink és Németország ellenségei akartak. Többek között a széntermelésnek nagy mértékét, 50%-át a franciák elvették, s ezzel akarták magát a német ipart a legnagyobb mértékben sújtani és a német termelést versenyképtelenné tenni. Erre nézve megjegyzi, hogy a németek érezvén ezt az óriási nyomást, az első pillanattól kezdve mindent felhasználtak arra, hogy összes vízierőiket villamosenergia szolgáltatására befogják, továbbá, hogy mindazokat a gyenge minőségű szénterületeket, amelyeket eddig nem bányásztak ki, centrálékkal rakták meg és olyan olcsó energiát produkáltak, amelylyel az angol és francia szén nem veheti fel a versenyt, és ennek következtében ipari termékeiket olcsóbban tudják előállítani. Rámutat arra, hogy az angol széntermelés válsága az ottani nagy munkanélküliség, satöbbi, mind ennek következménye, s hogy Németországnak ezzel zseniális befutásával nem^ bírják a versenyt. Ha azonban a német példát és ezt aNémetország számára nagyjelentőségű vívmányt magyar vonatkozásban szemlélem, azt látom, hogy — sajnos — a kimutatások és statisztikák azt mutatják, és maga az élet is, hogy Magyarországon ez a lehetetlen megcsonkítás és^ a gazdasági helyzet nem ugyanaz, mint Németországban. Magyarországon^ azok a szénbányák élnek, amelyek jobb minőségű szenet produkálnak, de f olyóinkat nem raktuk tele turbinákkal, centrálét keveset építettünk. Az az egy nagyszabású centrale is itt a Házban és a Házon kívül annyira a vita központjába került, hogy ez majdnem bukását idézte elő. Gyengébb minőségű szénterületeinken pedig, mint például a borsodi szénbányavidéken, mindenütt becsukták a bányákat, mert a magyar szénnek ezt a kevésbbé használható részét a naggyá fokozott magyar igények nem tudják elhasználni, és ezzel az igényeket itt nem^ tudják kielégíteni. A nemzeti öntudatnak tehát olyan hiányával találkozunk, aminek nagyon erősen megfizetjük az árát azokban a summákban, amelyeket ennek a csonka, lerongyolt Magyarországnak Szilézia, vagyis Németország és Lengyelország számára ki kell fizetnie, abban a végtelen nagy summában, amely kereskedelmi mérlegünk passzivitásának egyik legsúlyosabb tétele, amelyet mi külföldi szénért fizetünk ki. A miniszter urak, a kereskedelemügyi miniszter úr és a pénzügyminiszter úr is erre a nagy veszélyre már felhívták az ország figyelmét, de nekünk ezt állandóan napirenden kell tartanunk, mert nemcsak abban nyilvánul meg az ország vérvesztesége, hogy mi jó arany pengőket adunk a külföldnek azért, hogy finom, nagy kaloriájű porosz szénnel fűthessük kályháinkat is, hanem ennek itt benn is nagy szociális és szomorú következménye van, mert