Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-309
Az országgyűlés képviselőházának köze a dalkultúra művelése és ápolása, azonkívül külső vonatkozásban is igen fontos, igen nagy nemzeti szerepe van a dalárdának, és ezen a téren az egyik legmegértőbb kultuszminiszter úr idejében is az történt, hogy amíg példának okáért Németország és Svájc megadta a vasúti kedvezményt első kérésre a külföldi versenyútra indult magyar dalárdának, addig majdnem lekésett a magyar dalárda, mert a magyar kereskedelemügyi minisztériumban nem tudta ugyanazt a vasúti kedvezményt kieszközölni, és úgyszólván az indulás pillanatában kapta csak meg azt a kedvezményt, amelyet Németország, Svájc és a többi külső államok sietve megadtak a magyar dalárdának. Igaz pedig az, hogy mi, akik el vagyunk szigetelve, akik testvértelenül állunk, akiknek nyelvét nem érti az egész világ, amely nehézségekből származik számtalan meg nem értettségünk és elszigetelt voltunk, különösen szem előtt kell hogy tartsuk, hogy három olyan eszköz, három olyan nyelv van, amelyet minden nemzet megért a világon: egyik a könny, másik a mosoly, a harmadik a dal. Adjuk meg tehát az egyik nyelvet, amelyet az egész világon megértenek, a dalnak nyélvét. Én ezeket a külföldön versenyző és már igen szép eredményeket elért és — hiszem — a jövőben is elérő dalárdáinkat a külföldön kvázi mozgó Collegium Hungaricumoknak tekintem, amelyek a propagandának azt a részét, amelyet a hivatalos diplomácia el nem végezhetett és el nem végezhet söhia, fogják elvégezni a mi érdekünkben a külföldön. De csak akkor, ha megértéssel leszünk és ha a szükséges anyagi eszközöket ezeknek rendelkezésére bocsátjuk. Látom a 23. címnél és különösen annak indokolásából, hogy a figyelem ezzel az üggyel kapcsolatban meg is van, die nem olyan mértékben, amint az szükséges volna. Hiszen megállapítja maga az indokolás is, hogy alig 828 pengő az a többlet, amely speciálisan erre a célra fog esni. Mély tisztelettel r kérem a kultuszminiszter urat, hogy ezt a kérdést, mint igen fontos nemzeti érdeket, a jövőben nagyobb mértékben méltóztassék dotálni, a hatás, a kívánt eredmény, mondhatom, nem fog késni. Az nem lesz improduktív befektetés, de szerény nézetem szerint egyike lesz a legproduktíveb beknek. Amikor az általam felhozottakat és röviden elmondottakat az igen t. kultuszminiszter úr nagybecsű figyelmébe ajánlom, miután látom, hogy ebben az irányban, az általam helyeselt és helyesnek tartott irányban folytatja nagyszabású kultúrpolitikáját, akkor kijelentem, hogy éppen ezért a legnagyobb készséggel elfogadom költségvetését általánosságban a részletes tárgyalás alapjául. (Éljenzés és taps a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik ? Perlaki György jegyző: Erődi-Harrach Tihamér! Erődi-Harrach Tihamér: T. Képviselőház! A vita mostani előrehaladott stádiumában csak rövid pár szóval óhajtok a kultusztárca vitájában részt venni. Teszem e zt abból az indokból, hogy kötelességemnek érzem azt, hogy mindannyian, akikben fokozottabb mértékben él a kultúrszeretet, a kultusztárca tárgyalásánál szavunkat hallassuk. Fokozottabb azonban a kötelezettsége e tekintetben az alföldi képviselőknek, mert az Alföldön a kulturális szükségletek sokkal intenzívebbek, mint talán az ország más vidékein. A kultuszminiszter úr legutóbb is a Pesti Naplóba írt vezércikkében szépen fejtette ki a W9. ülése 1929 június ll-én f kedden. 179 vidéki városoknak viszonyát a fővárossal szemben, különös tekintettel az alföldi kultúrszükségletekre. Ebben a cikkében három megdöbbentő kultúradatot is láttam és ha semmi egyebet nem láttam volna, soha Budapestről magáról el nem mentem volna, soha az Alföldön nem lettem volna, akkor is bizonyítékát láttam volna annak, hogy Magyarországon kultúráról, igenis, kell beszélni, sőt ami ennél fontos abb, a kultúra érdekében cselekednünk kell, Amikor az ember az országot járja, örömmel látja, amint épülnek azok az úgynevezett Klebelsberg-iskolák. Örömmel látja ezt, mert ezek azok a bizonyos várak, ahonnan a kultúra halad előre, szegényesen, egyszerűen, talán még kezdetlegesen, úgy, amint a gyermek, amikor kezd járni tanulni. Látja az ember azonkívül azokat az elhagyatott vidékeket, lát jobb és rosszabb vetéseket, ahol látja a gazdasági elhanyagoltságot, látja az elhanyagoltságot annak minden vonatkozásában. Miért? Mert nem volt iskola, nem volt a kultúrának háza, nem volt ott semmi központja, centruma a kultúrának. T. Képviselőház! En nem úgy fogom fer a kultúrát, — és bizonyos vagyok abban, hogy a Ház egyértelműen osztja a nézetemet — mint egy luxust. A kultúra nem luxus, a kultúra az, ami az embernek a kenyér, kenyér nélkül nem tudunk megélni, kultúra nélkül nem tudunk megélni, nem tudunk produkálni, nem tudunk teremteni. Ha nem gondoskodunk arról, hogy az alsó kulturális nívón álló emberek a kultúrának bizonyos fokára eljussanak, ha nem gondoskodunk arról, hogy a népnek vezetőit egy magasabb kulturális szinttel lássuk el, akkor a legsúlyosabb vétket követjük el saját hazánkkal, nemzetünkkel szemben. En nem kételkedem abban és meg vagyok róla győződve, állandóan hangsúlyozom, nemcsak itt, hanem künn az én választókerületemben is, és nem hízelgésképpen hangoztatom azt, hanem külföldi utazásaim és tapasztalataim eredményeként, hogy sehol a világon oly kultúrára alkalmas népfaj, mint a magyar, nem élt. Ellenben azt is hangsúlyozom, hogy sehol nem vétettek e magas kultúrájú népfaj ellen annyit, mint Magyarországon, mikor elhanyagolták. Mert ha végigtekintünk a múlton, — itt nem rekriminálok, mivel rekriminálásra van most a legkevesebb idő Magyarországon, mert az mindig vitákat okoz és a vitáknak mindig negatívumok a következményei és a negatívum ellentéte az alkotásoknak és a tetteknek — meg kell említenem azt, hogy amikor látom, hogy az analfabetizmus ennél, a kultúrára igen alkalmas népfajnál olyan kétségbeejtően magas, akkor minden rekriminálási szándék nélkül is keresni kell a hibákat és meg kell állapítani a hibák okait. Tévednek a már mindig kevesbedő számban lévő urak, akik azt mondják, hogy elég, ha az emberek olvasni és írni tudnak, azt talán még koncedálják, de azt mondják, hogyha a kultúrának bizonyos magasabb fokára jutnak az emberek, az veszedelmes, az kártékony, az a rossz befolyásokra alkalmasabbá teszi őket. Ez tévedés. Ha helyes irányban fejlesztjük a kultúrát és a vezetőket olyan magas kultúrnívóra emeljük, hogy ők, igenis, eleget tudnak tenni a kultúrfejlesztési kötelesséfnek, akkor helyes irányban haladunk a kulturális törekvések térén. T. Képviselőház! En mindig és állandóan örömmel láttam az iskolák építését és emelését, de én a kulturális törekvéseket és tetteket még nem látom kielégítve csak az iskolaépítésekkel. Mert amint bátor voltam hangsúlyozni, nekünk nem szabad megelégednünk az elemi álapmű25*