Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-309

170 Az országgyűlés képviselőházának előtt létesültek és hosszú időn keresztül fennállottak, tulajdonképpen ennek a szellemnek voltak a csirái, kiinduló pontjai, amelyet azonban azután a modern fejlődés, amely 1867 után a koncentrációra helyezte a súlyt, teljesen háttérbe szorított. T. Ház! Ez az igazi fejlődés, ez a szellem az, amelyre nekünk szükségünk van éppen a mai világban, ez az, amely biztosítja azt a kulturfölényt, amely kulturfölényért nekünk áldozatokat hozni érdemes. En is azon a nézeten vagyok, hogy helytelen utakon jár és helytelen felfogásban van az, aki kifogásolja azt a nagy fáradságot és azt a nagy munkát, amelyet a mai viszonyok mellett a magyar kultuszkormány a magyar művelődés fejlesztésére fordít, és aki krajcárokra gondol, amely krajcárokat esetleg ennek a fejlesztésnek, ennek a munkának során meg lehetne takarítani. Csak arra mutatok rá, hogy milyen különbség van azok között a szülők között, akik serdülő gyermekeiket esetleg áldozatok, hogy úgy mondjam, adósságok árán is nevelik és taníttatják és azok között a szülők között, akik azért, mert pillanatnyilag éppen nincsen készen a zsebükben az a krajcár, amely gyermekeik nevelésére szükséges, megvonják gyermekeiktől azt, amit azután utólag pótolni nem lehet és mikor a gyermekek felnőnek, akkor látják, hogy azok mennyire háttérbe szorultak azokkal szemben, akiknek esetleg anyagilag, hogy úg^ mondjam, könnyebben gondolkozó szülei a legnagyobb áldozattal biztosították gyermekeik tökéletes nevelését. Így vagyunk mi a magyar nemzet mai nehéz helyzetében is és annak ellenére, hogy én, mint pénzügyi kérdésekkel is nagy mértékben foglalkozó

1 ember, nem tartozom azok közé, akik bármiféle tekintetben is ne tekinteném azokat a súlyos gazdasági körülményeket, amelyek bennünket a takarékosságra, az állampolgárság áldozatkészségének megfelelő korlátok között való igénybevételére kényszerítenek, mégis azt mondom, hogy nem kifogásolható ez a kultúrpolitika és hogy ennek a kultúrpolitikának érdekében, igenis, minden áldozatot meg lehet hozni. Ennek következtében tehát ismétlem kérésemet a kultuszminiszter úrhoz abban az irányban, hogy legyen szíves gondoskodását éppen . azért is a pécsi egyetem felé fordítani, hogy azok fel-fel tünedező észrevételek, amelyek esetleg más, nem lényegbe vágó körülményeknek tulajdonítják a pécsi egyetem fejlesztésének visszamaradását, szintén némuljanak el; hogy legyen szíves kellő figyelemmel lenni a Dunántúl e hatalmas és szükséges intézményének fejlesztésére és legyen szíves ezen az úton haladva a. maga kultúrpolitikáját tovább fejleszteni. Ebben ennek az országnak túlnyomó többsége mindig a háta mögött lesz és elismeréssel fogja honorálni ténykedését, mert egészen bizonyos, hogy ez nem elveszett kiadás, hogy ez olyan kiadás, amely nem is veszhet el még olyan értelemben! sem, mint ahogyan a gazdasági céS lokrá fordított kiadások elvesznek akkor, ha nincsenek helyesen felhasználva. Itt biztosítva van minden krajcár helyes felhasználása és ez a kamatját, a gyümölcseit meg fogja hozni. Ez iránt való teljes bizalommal a kultuszkormány költségvetését általánosságban a részr letes vita alapjául elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés jobbfelől. — Szónokot többet üdvözlik.) Elnök: Az ülést 10 percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. 309. ülése 1929 június 11-én, kedden. Az általános vitában szólásra következik'? Perlaki György jegyző: Kontra Aladár! Kontra Aladár: T. Képviselőház! Amikor akár itt a Képviselőházban, akár pedig a sajtóban szó esett arról, hogy a protestáns egyházak dotációját fel kellene emelni, minidig akadtak egyesek, akik ebben bizonyos élt látták például a római katholikus egyházzal szemben. Azt hiszem, nemi kell sok: szót vesztegetnem arra, hogy feltevés a legmeszszebbre téved el a valóságtól. Én velem együtt, azt hiszem, minden történelemismerő ember tudja, hogy a római katholikus anyaszentegyház azokat a tekintélyes birtoktesteket, amelyet első nagy királyunktól kapott, igen eredményesen és elismerésreméltóan használta fel mindig a múlt időikben, még pedig a honvédelem és a magyar kultúra érdekében egyaránt. Hiszen hosszú századokon keresztül egyedül a római katholikus anyaszentegyház volt az, amely az iskolák fenntartásáról gondoskodott. Ezt senki soha kétségbevonni nem akarja és nem is vonhatja kétségbe, ha az igazságtól eltávolodni nem akar. Amikor mi itt mégis szóvátesszük a pro testáns egyházak helyzetét nagyobb dotáció érdekében, erre bennünket a szükség kényszerít. A szükség és részbeni az igazságosság is. Magyarországon ugyanis a régebbi időkben rendkívül igazságtalan dolog volt az^ hogy az anyaszentegyháznak voltak olyan hívei, akik egyrészt nem voltak magyar anyanyelvűek, sok esetben pedig nem voltak magyar érzésűek, és akiket sok esetben felhasználtak a magyar állameszme ellen, s ezek mégis gazdag dotációban, részesültek ugyanakkor, amikor a színmagyar református anyaszentegyház a múltban semmi nagyobb dotációt nem kapott, hanem mindig nehézségekkel kellett küzdeni© és pusztán a maga erejére volt utalva. Most is olyanformán áll a dolog, hogy. a magyar református és protestáns anyaszentegyháznak nem állanak rendelkezésére vallásalapok és a maga hiveinek teherbíró képességét veszi igénybe a lehető legszélsőbb mértékig, hogy magát fenn tudja tartani. Az is tény, hogy a protestáns egyházakat a háború után rettenetes veszteségek érték. Azokat az alapokat ugyanis, amelyeket az egyes egyházak egyházfentatartási alap címen gyűjtöttek s amelyek a hívek keserves filléreiből tevődtek össze, leginkább hadikölcsönbe fektették és mint ilyenek, a háború után elvesztek. Errevonatkozólag pontos adatokkal nem tudok szolgálni, de azt mondhatom, hogy a körülbelül 1200 ref. anyaszentegyház közül, a ref. egyház megkérdezvén őket, eddüg körülbelül 450 helyről jött értesítés arra vonatkozólag, hogy ezen a címen mennyi kár érte őket és ennél a 450 egyháznlál körülbelül 12 millió aranykoronára rúg az az összeg, amelyet ilyenformán elveszítettek. De veszített nagyon sokat az egyetemes anyaszentegyház is, még pedig elveszítette azt az összeget, amely az egyház fenntartására szolgált és amelyből tőkekamatnélküli segélyeket szoktak kiutalványozni, hogy az egyes egyházak építkezését elősegítsék és alátámasszák. Ez az összeg körülbelül 14 millió aranykoronára tehetői Ezek az összegek tehát, amelyekbe az iskolafenntartásokra szánt különi pénzek nincsenek beszámítva, óriási összegre rúgnak és elvesztésük óriási kárt okozott a református anyaszentegyháznak. Pedig a református anyaszentegyház szintén tagadhatatlanul igen sokat tett a magyar kultúra érdekében akkor, amikor hosszú szá-