Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-308

Az országgyűlés képviselőházának meg, hogy a gyakorlati élethez való ez a közelebbhozás csak annyit jelentett, hogy a modern nyelveket tanítjuk, azonban az iskola megmaradt annak, aminek maradnia kell a középiskolának : tudományos előkészítőnek. Csak sajnálom, hogy a gyakorlati élet követelményeinek itt nagyobb teret adnak, mert a nélkül, hogy ott tényleg eredményes lett volna a munka, veszélyeztetve lett volna annak az eredménynek elérése, ami a középiskolának a célja. A középiskoláknál a tanárok munkájáról, a tanári értékelésről s a gimnázium olyan jellegéről kívánok röviden megemlékezni, amely nem a nagy munkát veszélyezteti. Én azt biszem csak pillanatnyilag nincsenek még rendezve ezek a kérdések. ; Az első az, hogy a miniszter urnák egy rendelete jelent meg, amelyben a harmadik testnevelési órát elrendelte a középiskolákban. Én meg tudom érteni, hogy a magasabb szempontok ezt szükségessé teszik, azonban mindenesetre arra Isérem a miniszter urat, hogyha 40 perces órákra megyünk át a középiskolákban, vannak bizonyos tantárgyak, amelyeknél már olyan rettenetes nagy a tananyag, hogy eddig sem tudták rendesen végezni és a diáksággal szemben bekövetkezik annak a bizonyos veözélyes túlterhelésnek a pillanata, amikor már nem képes azokat felfogni, amiket eléje adnak és nem képes elvégezni azt az anyagot, amely ott van előtte. Én csak arra hivatkozom, hogy a középiskolákban a fizikát tanítani kell. Azt hiszem, hogy a miniszter úr nagyon jól tudja, éppúgy, mint ahogy én tudom, hogy amikor én tettem érettségit, ugyanannyi óraszámmal tanították nekem a fizikát, mint amennyivel tanítják ma. Hogy a tananyag attól az időtől kezdve, amikor én érettségiztem, hova fejlődött, az szinte kifejezhetetlen. A fizikai oktatás terén igen sok új dolog van azóta. De méltóztassék ugyanezt venni a történelemnél is, ahol ugyanez a helyzet és az újabb időkben ma nem lehet szemethúnyni a fejlődés előtt. Ezeket mind tanítani kell és ha azt mondjuk, hogy három testnevelési óra kell, amit, elismerem, más szempontok szükségessé tesznek, akkor ezzel feltétlen karöltve kell járnia a tananyag nagyon üdvös revíziójának. Azt a sok felesleges cafrangot, amely egyes tantárgyaknál van, tessék kiküszöbölni, mert az így megtakarított időből jut majd azokra a tantárgyakra is, amelyeknek tekintetében többre van szükség. Ugyancsak evvel kapcsolatban arra kérem a miniszter urat, hogy lehetőleg a középiskolákban az elbírálás tekintetében — mondjuk így, a Jókai regénycímét használva — ne «politikai divatok» érvényesüljenek. Amikor én fiatal tanár voltam, a Barkóczy-korszak volt a középiskolákban. Akkor az volt a legjobb tanár, aki senkit sem buktatott el. Az volt a jele annak, hogy az illető nagyon jó tanár, mert még a botját is meg tudta tanítani a tananyagra. Most úgy veszem észre, a másik irányba csaptunk át, amikor, úgy látszik, az a jó tanár, aki nagyon sokat buktat el. Azt hiszem, a kettő között van igazság. Ezt csak azért hozom fel, mert a tanári munkát oly lekiismereti munkának tekintem, mint a bírói munkát. Ahogy lehetetlennek tartom, hogy a bírót utasítsa az igazságügyminiszter úr, hogy szigorúan ítélkezzék, arra kérem a kultuszminiszter urat is, hogy a közoktatásügyi minisztérium se utasítsa a tanárokat, hogy szigorúan bírálják el a tanítványokat, mert akkor természetesen azt hivén, hogy odafönt ez a kedves, túlszigorúan kezdik elbírálni a tanulókat, ami túllövés a célon. A tanári karral kapcsolatban meg kell említenem, hogy ez a tanári kar nagyon jól tudja 3Ô8. ülése 1939 június 10-én, hétfőn. 141 azt, hogy anyagiakban alig van kilátása többre, mint a mennyit most kapott, de mégis fel kell említenem, hogy ha méltányos az egyik oldalon, hogy a képesítési pótlékot életbeléptetik, ha méltányos az, — nincs egy szavam sem ellene, örülök annak, ha meglesz — hogy a református lelkészeknél — magam is református papfiú vagyok — újra életbeléptetik a korpótlékot, akkor méltányos, hogy a tanári karnál is életbeléptessékújra a régi korpótlék-rendszert, mert ennek elvételét nem ellensúlyozza az, hogy annak idején az V. fizetési osztályt megnyitották számukra, mert hiszen megnyitották azt a közigazgatásnál is, ahol azonkívül szintén adnak pótlékot. Bizonyos tekintetben ugyancsak megvan a bírói karnál is a nagyobb javadalmazás lehetősége, de e mellett annak a különleges munkának értékelése és annak a különleges érdeknek értékelése, amely az ő munkájukhoz fűződik, indokolttá teszi, hogy külön jutalmazásban is részesüljenek. Meg vagyok győződve arról, hogy a bírói kar igen nagy és fontos szerepet teljesít a nemzet életében, nyesegeti a lélek kinövéseit, betegségeit, de az oktató személyzet viszont gondoskodik arról, hogy minél kevesebb beteg lélek, minél kevesebb kinövés legyen. De hát a nemzet szempontjából az elemi iskolai tanító, a polgári iskolai és középiskolai tanár igenis nagy nemzetmentő munkát végez akkor, amidőn lelkiismeretesen végzi kötelességét, és ha nem kaphat többet, akkor méltányosnak tartom, hogy más se kaphasson. De viszont, ha máshol ismernek különleges helyzeteket, akkor itt is kell ismerni a különleges helyzetet és meg kell adni nekik erre a lehetőséget, annyival is inkább, mert éppen az igen t miniszter úr volt az, aki mindig hivatkozott, arra, hogy nem egészséges dolog az, ha egy iskolába egy elfáradt, petyhüdt lelkű ember kerül, aki már kifáradt az élet küzdelmeiben. Azáltal, hogy ösztöndíjakat adunk most és külföldi kollégiumokban neveljük a jövő generációt, ebben az időben megmentjük őket attól, hogy elfáradjanak, de viszont amikor hazajönnek, — és erre felhívom a kultuszminiszter úr figyelmét — irtózatos nagy a kontraszt. Tessék elképzelni azt az esetet, ha például valaki a párizsi Collegium Hungaricumból jön haza és, mondjuk Kisvárdára kerül 120—130 pengős helyettestanári fizetéssel tanárnak. Ha az illető addig, amíg kivárja azt az időt, amikor előrehaladhat, tizedrészét sem tudja elérni annak, amit ott künn tapasztalt és nyert, ez bizony próbára teszi azt a fiatal lelket is, és könnyen megtörténhetik, hogy elcsügged és elkedvetlenedik. Befejezésül, mint dunántúli képviselőnek, a pécsi egyetemről kell néhány szót mondanom. (Ralijuk ! Halljuk !) Nincs új mondanivalóm, hiszen az előttem szólók erre vonatkozólag már mindent elmondottak, különösen Esztergályos képviselőtársam, aki pécsi képviselő is- (F. Szabó Géza : Zseniális terv az ! — Zaj a jobboldalon.) Erre nézve csak egyet kívánok megjegyezni, azt, hogy amennyiben a t. miniszter úr szükségesnek tartja, hogy legyen négy egyetemünk, akkor ebből szerintem szükségképpen következik, hogy gondoskodjék is arról, hogy mind a négy egyetemen komoly tanítás folyhassék. A pécsi helyzetet, ahogy az az emlékiratban szépen le van írva, látom. A pécsi egyetem tényleg nincs ellátva mindazzal, ami szükséges, hogy ott komoly oktatás folyjék. Mármost vagy szükség van rá, és akkor meg kell adni neki a szükséges anyagi eszközöket, tekintet nélkül arra, hogy Pécs városa mennyit ad hozzá, — mert ha szükség van rá, akkor országos érdek annak fenntartása és olyan mértékben való ellátása, hogy komolyan megfeleljen fel-