Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-308

Az országgyűlés képviselőházának l vannak Európában ilyen a kis vándorok, akik ott szenvednek és kínlódnak a különböző külföldi egyetemi városokban. Rettenetes nézni azt a küzdelmet és azt a lelki vígasztalanságot, amelyben az ilyen kitagadottak vergődnek, akiket kitagad a magyar Alma Mater a maga kebeléből. Méltóztassék már azt is tudomásul venni, hogy ezek a külföldi diákok szorgalmukkal tisztességet és becsületet szereztek a magyar kultúrának. Maga a miniszter úr is megállapíthatta, amikor külföldön járt, hogy kikerültek igen jeles ifjak, akik sajnos, idehaza már nem tudnak újra érvényesülni és nem tudnak elhelyezkedni éppen a gazdasági helyzetnél fogva, amely mindenkit érint. De legalább lelkileg ne legyenek megsebezve, ne érezzék magukat kitagadottaknak azok, akik itt becsülettel akarnak tanulni, mint a hazának szerény és dolgos fiai. (Úgy van! Ügy van!) Éppen itt találtam meg az érintkezési vonalat azzal a másik problémával, amelyet már nem egyszer voltam bátor említeni, a nosztrifikálás kérdésével. Ezt az ügyet is már végre rendezni kell. A szomszédos megszálló országok, Ausztria és a többiek nem nosztrifikálják a magyar diplomákat, meg a viszonosság kérdései ebben az ügyben nincsenek rendezve. Nálunk az egyetemi tanács készítette a dolgot, látjuk azonban, hogy a nosztrifikálás milyen rettenetes nehézségekkel küzd, sőt olyan feltételekhez fűződik a nosztrifikálás, amelyek voltaképpen a tanulóifjúság számára egy újabb magyar egyetemi tanulási kötelezettséget jelentenek. Négy szemesztert kell újra végighallgatniuk, újra szigorlatokat kell letenniök és diplomájukat a legtöbbször még akkor sem nosztrifikálják. Kénytelenek a legjelesebb diákok — pl. az orvoskaron tanuló diákok — arra, hogyha elvégezték az egyetemeket, akkor elmenjenek a gyarmatokra, a külföldre, mindenfelé, Amerikába meg másfelé; és mindenütt megállják a helyüket, csak Magyarországra nem jöhetnek, csak Magyarországon nem értékesíthetik tanulmányaikat. (Esztergályos János: Szomorú, kétségbeejtő! — Fábián Béla: Ez a satanovi rendszer!) Méltóztatnak tudni azt is, hogy mindennek az egész bajnak az oka és kútforrása az, hogy éppen az orvoskaron egy bizonyos retenetes nagy elfogultság van ebben a kérdésben, mert az ifjak érvényesülésének lehetőségét akarták tágítani azzal, hogy az orvosi karon jelentkező diákoknak egy bizonyos kontingensét előbb leszorították. De talán már itt is be kell látni, hogy ma egyáltalában mindenki borzasztó nehezen tud érvényesülni az életben. Ma olyan nagy gazdasági nyomorúságba vagyunk, hogy nincs különbség egyik vagy másik tanuló ifjú között. Tudom azt is, hogy a miniszter úr ebben a kérdésben teljesen azt az álláspontot vallja, amelyet én képviselek, sőt ennek bizonyítéka a multakból egy igen érdekes eset, amikor én az orvosi fakultásra igyekeztem besegíteni egy budapesti orvosnak a szegény fiát. Akkor elmentem a most már nem élő egyik kitűnő orvosprofesszorhoz, aki a felvételi bizottságnak az elnöke volt. Kértem, hogy kollegialitásból tegye lehetővé, hogy ez a diák felvétessék és ő a legnagyobb rokonszenvvel fogadta a kérést és azt mondta, hogy mérlegelni is fogja. Közben az történt, hogy a miniszter úrhoz is^ fordultam ebben az ügyben s amikor az illető professzor megnézte a iegyzéket és azt látta, hogy gróf Klebelsberg Kunó is pártfogolja az illetőt, azt mondta: hja ha a miniszter úr is pártfogolja, akkor miért jött hozzám. Éppen a miniszter 08. ülése Í9É9 június 10-én, hétfőn. Í13 úr pártfogására nem fogom felvenni az illetőt; és nem is vette fel. Ezt a miniszter úr dicséretére mondom, mert a miniszter úr igyekezett Jjözbenjárni és segíteni a dolgon, de az orvoskaron olyan averzió volt a miniszter úrral szemben, hogy az illetőt éppen azért nem vették fel, mert a miniszter protezsálta és beavatkozásnak minősítették azt, ami természetszerű kötelessége volt a miniszter úrnak. Ez az áldatlan harc idézte elő azt, hogy ezt a kérdést még mindig nem lehetett elintézni. (Gál Jenő: Mindig a miniszter úr ellen kandidálnak az orvoskaron! — Fábián Béla: Az egész kormány felelős ezért, nem egy miniszter és nem egy fakultás!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Pakots József: Méltóztassanak megengedni, hogy megállapítsam, hogy amikor ezt a témát érintettem, azt hiszem, azt a köelességejt teljesítettem, amely egyáltalában minden képviselőt terhel, hogy ne múljék el a kultusztárca kölségvetési vitája a nélkül, hogy ezt a kardinális és úgyszólván a kultúrpolitika vezéreszméjét érintő súlyos hibáját, vétségét és bűnét a Képviselőház előtt fel ne tárjam. Azt mondotta a t. előadó úr, hogy a tárca felöleli a magyar kultúra egész területét. A magyar kultúrának, a nemzeti művelődésnek csakugyan az alapja a népiskolai oktatás. Ezen a éren megállapítom, hogy a miniszter úra mi viszonyaink és lehetőségeink között minden erőkifejtést megpróbált; azzal a körülbelül 5000 iskolának és tanítói lakásnak felépítésével közelebb vitte a magyar nép nevelését ahhoz a színvonalhoz, ahova el kell érni, hogy Magyarországon egészen alapjaiban meginduljon az átnevelése a magyar népnek, ennek az elhagyott, gondozatlan magyar népnek, amely sajnos, más vonatkozásokban még ma is teljes hiányát érzi az állam gondoskodásának. Azt is nagyon helyeslem, hogy az igen t. miniszter úr még 3000 ilyen iskolát és tanítói lakást akar építtetni, hiszen körülbelül ez az a mérték, amellyel kielégíhető a népnevelés. (Szabó István: Korántsincs kielégítve! Még négy szerannyi kellene!) Amikor azonban ezt helyeslem, akkor, bármennyire nehéz számomra ez a helyzet, — hiszen én roppantul gyönyörködöm azokban a kultúrpolitikai elgondolásokban, amelyekkel az igen t. kultuszminiszter úr rendelkezik — mégis azt látom, hogy olimpusi magaslat ködéből nézi a magyar életet és bár gyakran jár vidéken és gyakran látjuk érdeklődését közgazdasági kérdések iránt is úgy cikkei, mint nyilatkozatai kapcsán, mégis meg kell állapítanunk, hogy ezt a súlyos ezt a rettenetes szociálpolitikai és gazdasági helyzetet a maga egész sivárságában nem tudja megérezni annyira, hogy kultúrpolitikai elfogultsága ne menne túl azon a mértéken, amely már bizonyos fényűzésre vezet nála. Én a miniszter úr magas kultúrpolitikáját, amely az egyetemi és tudományos képzés különböző intézményeit létesítve próbál Magyarországon olyan kultúréletet és olyan tudományos életet teremteni, amely a legnagyobb nemzetek színvonalát is megközelítheti, a mai súlyos időkben nem találom még elérkezettnek. Azért nem találom elérkezettnek, mert amíg Magyarországon a nyomorúság olyan nagy, mint aminő, addig mindez az igyekezet meddő lesz, mert hiszen a nyomor maga a kultúrának legnagyobb ellensége, ez a demoralizáló és amit felépít az igen t. miniszter úr ilyen magas I kultúrépítményékben, félek, hogy nem lesz 16*