Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.
Ülésnapok - 1927-304
Az országgyűlés képviselőházának a Gazdasági Munkás- és Cselédpénztár. Ennek a működését már volt alkalmam itt a parlamentben ismertetni, éppen azért most ezt feleslegesnek tartom. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez a gazdasági munkáspénztár nem valósította meg azokat az igényeket, amelyeket azok hozzá fűztek, akik ezt a péntárt annakidején létesítették. Hiszen hogy egy példát hozzak fel, 1905-ben 600.000 főnyi mezőgazdasági cselédnek alig 12%-a volt tagja a pénztárnak. 1922-ben, a Csonka-Magyarországon levő több, mint 300.000 cselédből alig 72.000 volt a pénztárba beiratkozva. (Felkiáltások jobbfelöl: Kötelező!) Mégis, mint a statisztika mutatja, 1905-ben a cselédeknek csak 12%-a tag. (Viczián István: A munkaadó felelős érte! — Simon András: Rossz a statisztika!) A hivatalos statisztikából vannak az adatok véve. Természetes tehát, hogy a pénztár nemcsak a földmunkásságot, de a mezőgazdasági alkalmazottaknak egész csoportját sem öleli fel, és tudjuk azt is, hogy a kapott biztosítási összeg is igen csekély. Inkább csak baleset ellen biztosítják a munkásokat, továbbá halálozás esetére adnak bizonyos fix összeget, de a munkásbiztosításnak az a széleskörű és intenzív formája, amely például az ipari munkásoknál van, hiányzik ebből az intézményből. Ezt az intézményt mai formájában fejleszteni nem is lehet, mintahogy az elmúlt évek tapasztalatai is bizonyítják. Különben ezt bizonyítja az a törekvés is, amely a földmívelésügyi miniszter urat áthatja, hogy egy új törvényt kreáljon a mezőgazdasági alkalmazottak biztosítása tekintetében. En csak arra kérem a miniszter urat, hogy ezt az ígéretet legyen szíves, váltsa már valóra, és bár tisztában vagyok azzal, hogy ez új terhet jelent a földbirtokra, ezt az áldozatot meg kell hozni, mert sokkal fontosabb érdek, hogy annyi embernek az élete és egészsége biztosítva legyen, mintsem hogy ezt a kis áldozatot a munkavállalók, a földbirtokosok ki ne bírnák. Ezek voltak azok a problémák, amelyekre a földmívelésügvi miniszter úr figyelmét bátor voltam felhívni. Nagyon kérem, hogy főleg a mezőgazdasági munkaközvetítés, a • mezőgazdasági biztosítás tekintetében, legkivált pedig a mezőgazdasági munkanélküliség tekintetében törekedjék bizonyos megoldást találni, mert én meg vagyok arról győződve, hogyha ebben a tekintetben a helyes utat eltaláljuk, akkor Magyarország egyik legfontosabb osztályának: a mezőgazdasági munkásosztálynak a sorsán fogunk segíteni, és végeredményben ezzel a magyar nemzet életerejét gyarapítjuk. Egyébként a költségvetést elfogadom. (Helyeslés jobbfelől és a középen.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Héjj Imre jegyző: Simon András! Simon András: T. Ház! Méltóztassék megengedni, hogy mindenek előtt úgy az általános vita során a földmívelést érdeklőén, valamint a földmívelésügyi tárca keretében elhangzott egyik-másik felszólalásra reflektáljak, különösen azokra, amelyek szerény nézetem szerint a statisztikai aidatokkal ellentétben álilana)ki, továbbá amelyek bár helyes statisztikai adatokból indulnak ki, . de helytelen következtetést vontak le a helyes statisztikai adatokból is. Bizonyos meg nem értéssel hallgattam Sándor Pál képviselőtársamnak két irányban való hadakozását, nevezetesen azt a hadakozását, amelyet egyfelől a kartellekkel szemben folytatott, másfelől kisebb vagy nagyobb hevességgel egyidejűleg a szövetkezetekkel szemben folytat. Minél többet foglalkozom a kartellkérdéssel, annál inkább tapasztalom és érzem ennek a kér04. ülése 1929 június 5-én, szerdán. 413 désnek igen nehéz megoldási lehetőségét. Egyet azonban egészen tisztán látok. Ha valaki a kartelleknek különösen árdrágító hatása ellen felveszi fel a harcot, aki különösen kihangsúlyozza azt, hogy a fogyasztóknak és mert a fogyasztóknak igen nagy százalékát Magyarországon éppen az agráriusok teszik ki, az agrároknak kiuzsorázására létesültek ezek a kartellek, akkor érthetetlen előttem, hogy egyidejűleg a szövetkezetek ellen is állást foglal, a szövetkezeteket^ a kiserők összefogását kifogásolja, (Krisztián Imre: Nemzeti érdek a szövetkezeti eszme!) amikor a helyes irányban és a kartell kinövéseitől eltérően a szövetkezet mintegy a kiserők összefogása éppen a kartellek kiuzsorázáisi irányzatával szemben már eddig is hatásosnak mutatkozott és a jövőben a szövetkezeti élet megerősödésével, kifejlődésével még hatásosabbnak mutatkozó eszköz. Beszélnek itt racionalizálásról, koncentrációról és csodálatosképpen, amikor ezt szükségesnek tartják ipari téren, nem látják be, hogy voltaképpen organizálás, racionalizálás a szövetkezeti mozgalom is; az a főcélja, hogy megorganizálja, racionálissá tegye a termelést. A szétfoszló, az egymással is küzködő és a nagyobb erővel szemben éopen azért helytállni nem tudó erőknek különösen a közép-, kis- és törpebiirtofeoBság erőinek összefogására és hatályossá tételére irányuló mozgalom a szövetkezeti mozgalom. Azt mondják, hogy igen, de rosszul jártak mindazok, akik szövetkezetbe tömörültek, mert hiszen a pénz elértéktelenedése folytán vagyonukat, vagy vagyonuk tekintélyes részét elvesztették, ezért tehát a szövetkezeti mozgalom nem kívánatos, másfelől pedig a legitim kereskedelemmel is küzködi,k ellentétben áll és éppen ezért a kereskedelem megélhetését veszélyezteti. A napokban olvastam egy előadást, amely igen pregnánsan, igen világosan és az igazságnak megfelelően fejtette ki azt, hogy egészen más téren van feladatuk a szövetkezeteknek, bár kétségtelenül kereskedői és kereskedelmi jellegű tevékenységet is folytatnak, mint magának a kereskedelemnek. Mindenáron az erők összefogásáról beszélünk és mindenáron minden oldalon kívánatos, megvalósítható célnak tekintjük azt, hoer^ az egyes termelési foglalkozási ágak ne egymással szemben érvényesítsék a maguk erőit, hanem lehetőleg a közcél érdekében szervezzék meg a maguk erőit. Ha figyelembe vesszük, hogy a háborút követő békediktátumok folytán a nemzetre háruló óriási teher túlnyomó részét Magyarországon az agrárlakosságnak kell elviselnie, hogy az iparfejlesztés túlnyomó terhe is az agrárlakosság vállaira nehezedik, mint a fogyasztók legnagyobb kontingensére, akkor ezzel szemben a mérleg serpenyőjébe ennek a termelőrétegnek érdekében közérdekből kell bizonyos előnyöket behelyezni. Mik ezek az előnyök? Az én szerény megítélésem szerint legalább azt kellene az összességnek az agrár termelőrétegnek érdekében áldozatként meghoznia, hogy a mai viszonyok közt a versenyképes termeléshez szükséges olcsó, mondjuk 5—6%-os hitelt bocsássa az agráriátus rendelkezésére, a termelés céljaira, a különbözetet pedig az ezen termelési ágtól hozott áldoztatok fejében viselőe az öeszeség. A másik pedig, ami szintén csak ellenértékképpen adódnék, az, hogv amikor részben a világgazdasági depresszió következményeképpen, de elsősorban azon gazdasásü harc következtében, amelyet a körülöttünk levő fojtogató kisententegyűrű támaszt az export ellen, az állam ugyancsak közpénzből esetről-esetre vásárolhasson, hogy az agrártermékek katasz-
