Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.
Ülésnapok - 1927-304
Az országgyűlés képviselőházának azt sokan vélik. Előttem fekszik egy ilyen sikértartalom vizsgálatnak eredménye, amely igen különös eredményt mntat fel. Egy és ugyanannak a tiszavidéki búzának hat lepecsételt mintájából vizsgálatot végzett sikértartalom tekintetében hat egészen különböző mértékadó hatóság. Az egyik 36-50% nedves sikert állapított meg, a másik ugyanebből a búzából — egy budapesti nagymalomnál — már 39% nedves sikert és 11*4% száraz sikétrt; az állami lisztkísérleti állomás már csak 31*5% nedves sikert és 16% szárazsikért, a berlini Forschungsanstaut für Müllerei ugyanebből a búzából már csak 28-6% száraz sikert, a Wiener Landwirtschaftliche Chemische Versuchungsanstalt pedig 28-2%-üt, egy zürichi malom végül 28%-ot állapított meg, amint említettem ugyanabból a lepecsételt búzamintából. Mégis újra hangsúlyozom, hogy gabonánk kvalitásának emelésére kell — ha exportlehetőségünket fokozni akarjuk — mindenképpen törekednünk. Mert ha állhatjuk még az amerikai versenyt Ausztria keleti és Cseh-Szlovákia déli peremén, a nyugati államokra már mai búzakvalitásainkkal az amerikai versenyt felvenni nem vagyunk képesek. Pedig, hogy milyen Lehetőségek állanak e téren rendelkezésünkre!, azt tegnap a külügyi tárca költségvetésének keretében bővebben kimutattam. És ha a dunai útnak helyes kihasználásával a görög, török és a levantei relációt sikeresen fogjuk művelhetni, akkor gabonakiszállításunk tekint etében olyan perspektíva nyílhatik meg előttünk, amely sok eltveszett nyugati piacunkat pótolhatja. És ezen a téren hangsúlyozni kívánom, amit Wolff Károly t. képviselőtársam is kiemelt, hogy a nyugati piacokon sikere búzánknak főkép és elsősorban a keverésre szánt búzák propagálásával érhető el. Cseh; Szlovákiában a múlt héten tették csak közzé félhivatalosan azt a híradást, hogy az alacsonyabbrendű búzákból olyan rezervák vannak, amelyek bizonyos belátható időn belül búzavásárlásra nem kell, hogy ösztönözzék a^ malmokat, ellenben magasabb sikértartalmú, keverésre szánt búzában már is hiány van. Hogy a kvalitásos árunak milyen óriási keresete van, azt a magyar exportnak egy érdekes példája illusztrálja. Magyarországnak rozskivitele a nyugatra alig volt számottevő 1 az utóbbi időben. 1928 nyarán egy nagyobb tétel 77 kg. fajsúlyú magyar rozs ment ki, mégpedig Brailán át a tengeren Hollandiába és ez a 77 kg.-os magyar rozs megverte az argentínai rozsot és egyszerre olyan becsületet szerzett a magyar rozsnak, hogy a norvég államokban éis Angliában határozott kiviteli cikké lett, a legmagasabb árat érte el és a jövőre is előjegyzések vannak rá. T. Ház! Mindez a standardirozás feltétlen szüksége mellett szól. Hogy a standardirozás micsoda, — amit racionalizálás gyűjtőfogalma alatt emelt ki Friedrieh István t. képviselőtársunk — arra különösebben kitérnem nem kell. Talián azt mondhatnám, hogy a standardirozás a gabonaértékesítés terén egy eszparanto-nyelv bevezetése, egy nemzetközi nyelvé, mely nemzetközi érintkezési és értékesítési lehetőségeket nyit meg, amely közel hozza a termelőt és a fogyasztót, amely bizonyosságot teremt az áru minőségére vonatkozólag és így rendkívül megkönnyíti a kereskedelemnek és a közvetítésnek munkáját is. Angliában járván, három év előtt a Worlds Daury Congressen, láttam a standardizált tej szállítási lehetőségeit. Ha szétnézünk a magyar vasutakon, az ütött-kopott, behorpadt tejszállító 04. ülése 1Ô29 június 5-én, szerdán. 393 kannákon, amelyeket dobálnak és^ amelyeknél minden visszaélések és bajok történnek, és látjuk Angliában, hogy Skóciából egy éjszaka száz és száz 10.000 litert magába fogadni képes tartályokban tudják Londonba szállítani a standardizált tejet, akkor ennek a standardizálásnak olyan jelentős példáját kapjuk, amely minden téren igazolja a belátó gazdának azt a törekvését, hogy ezt az egész vonalon minél erőteljesebben vigye keresztül. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) T. Képviselőház! A standardizálásnak azonban az áralakulásra is jelentékeny befolyása van. Nálunk a standardizálás hiányában a legalacsonyabb és a legmagasabb ár közti úgynevezett átlagárra törekszenek, amely azonban épp a standardáru hiányában mindig közelebb áll a legalacsonyabb árhoz, és mindig távolabb van a legmagasabb ártól. A standardáru bevezetésével ez az anomália megszűnik, mert ezzel lehetővé válik az, hogy a hivatalos megállapításának megfelelő ár éressék el az áruért. A gabona standardizálásának kérdésénél igen helytelenül mindig a kanadai példára szeretnek hivatkozni. Kanada valóban a standardizálás szülő hazája ott azonban, tekintettel arra, hogy 136 millió métermázsás termésről van szó, melynek több mint 75%-át exportálják, a költségek kíméléséről nem lehet annyira szó, mint nálunk, mert Kanadáiban a standardizálást épp azáltal érik el, hogv raktárházakba viszik a gabonát, körülbelül 4000-re tehető helyi raktárházakban választják el, s osztályozzák a búzát, hogy azután a nagy kikötőkben lévő gyüjtőelevátorokban újabb osztályozásnak vessék alá. Nálunk azonban, ahol egy 20 millió feletti búzatermésnél — mint az 1927. évi statisztika kimutatta — 6 millió métermázsás exportról van szó és ebből is csak 3 millió kerül ki az országból búza formájában, a többi 3 millió liszt alakjában megy ki, nálunk, mondom, a különböző raktárházakban történő összegyűjtés útján előálló költsége annyira megdrágítaná a standardizálás folyamatát, hogy ez nem megkönnyítené, hanem jelentékenyen megnehezítené a gazda helyzetét. Nálunk tehát maga a standardizálás nem jelenti egyszersmint a kanadai példa szolgai átvételét, de elérhető ugyanaz az eredmény, ha arra igyekszünk, hogy elsősorban is megállapítván az egyes vidékeken legjobban díszlő búzafajtákat, arra törekszünk, hogy nagy területeken ne különböző búzafajták termeltessenek, hanem azokon a nagy területeken leginkább megfelelő, arra a helyre megállapított búzafajtákat termeljünk. Ezzel elérjük azt, hogy azokon a nagy területeken termett búzának széjjelválasztana, megkülönböztetése, a standardbélyeg ráütése sokkal egyszerűbb módon, sokkal kisebb költséggel, a raktárházi intézmény bevezetése nélkül is megejthető lesz. Az a tény, hogy Magyarországon a búzatermelés jelentékeny része nagy és középbirtokokon történik, szintén a mellett szól, hogy a raktárházakban és elevátorokban való külön standardizálás nálunk mellőzhető, még ha ennek céljaira ellenőri intézményt is létesítenénk, ami csak a költségek újabb emelésével járna, akkor is, ha ez az ellenőri intézmény nem volna olyan komplikált, mint lenne egy csupán kisgazdatermelőkből álló országban, mert hiszen a nagybirtokon való ellenőrzés mindig sokkal kevesebb munkával jár. Hogy aztán a meglévő raktárházak és elevátorok ezekre a célokra felhasználhatók volnának és itt a szelektálás könnyebben is mehetne végbe, csak természetes. Ezeknek a raktáraknak és elevátoroknak fenntartása és szaporítása a mezőgazdasági hitel kifejlesztése szempontjából is rendkívül kívánatos. Mert a 58*