Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-304

390 Az országgyűlés képviselőházának ter urakat. Mulattam ezen a racionalizálási tanácson. Azután sokáig csend volt. A miniszter úr most is mosolyog, bizonyára ő is sajnálja, hogy nem lett a dologból semmi. Érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy a racionalizálási tanács azért njem alakult meg, mert először is megállapították, hogy kettőt kell létesíteni, más az ipari termelés racionalizálása, más a mezőgazdasági termelés racionalizálása. Erre a kereskedelemügyi minisztériumban nem alakult meg, mert — hallom — túlsokan akartak a tanács tagja lenni, (Derültség.) és ezek a személyi tárgyalások elhúzódtak hónapokig. Azután különböző más momentumok miatt nem jött létre. (Fábián Béla: Beolvadt a takarékossági bizottságba!) Nem tudom, a földmívelésügyi miniszter úr mit csinált ezzel a racionalizálási tanáccsal, úgy tudom, hogy utólag arra az álláspontra méltóztatott helyezkedni, hogy ez felesleges, s ezt majd a minisztérium rendes adminisztrációjának keretében fogja elintézni. De itt vannak az exportintézmények is. Ügy látom, hogy a Beck Lajos t. képviselőtársam vezetése alatt álló ipari exportintézet dolgozik, működik, szervezkedik, habár még mindig csak szervezkedik. A földmívelésügyi exportintézetről azt olvastam a földmívelésügyi miniszter ur egy nyilatkozatában, hogy annak volt egy nagyon jó vezetője, de csak addig vállalta ezt a szerepet, míg ennek a szervezkedési munkálatai befejeződnek. Azután azt olvastam, hogy az illető kiszemelt egyéniség visszavonult, mert ti szervezkedés már befejeződött. Most megint azt hallom, hogy az intézet még mindig csak a szervezkedéssel foglalkozik és ezért nem tudott hathatósan belenyúlni a dolgok mélyébe. Méltóztassék elhinni, miniszter úr, ennek is az az oka. hogy nem tudunk a szervezkedésen túlkerülai A miniszter úr lehet a legzseniálisabb földmívelésügyi miniszter, ha nem tud a gazdatársada lom — ezt ezerszer elmondom — versenyképesen termelni, nem fogunk tudni előre menni. Wolff Károly képviselőtársam a főváros nevében újból felvetette itt azt a rendkívül fontos problémát, hogy a fővárosban létező- és az exportot szolgáló intézményeket méltóztassék bevonni. Ügy emlékszem, jelenlétemben Bud János gazdasági miniszter úr ezt a Wolff-féle idát nagyon helyeselte és ígérte, hogy nagyon támogatni fogja. Arról is értesültem, hogy a miniszter úr is a tétényi sertéshizlalóval kapcsolatban a székesfőváros segítségére siet. De amikor Wolff Károly kimutatja, hogy Budapest, mint fogyasztási terület fontosabb az ország termelése szempontjából, mint egész exportunk, akkor ez megint olyan fontos kérdés, hogy a racionalizálás kérdése után az árszabályozás szemnontjából nem az export kérdésének, hanem a budapesti fogyasztópiacnak kézbevétele volna az az alapkérdés, amellyel elsősorban kellene foglalkozni. Visszatérek a hitelkérdésre. Nem tudom elképzelni, hogy az egész ország dolgozó társadalma, az egész ipari társadalom, nem állana a miniszter úr mögött abban a kérdésben, hogy az agrártermelés elérkezett ahhoz a végső ponthoz nálunk, hogy azt igenis olcsó és reális hitelekkel támogatni kell. Annyit hallottunk a beruházási kölcsönről; nem tudom mi van velük. Tudom, hogy az egész világon a pénzpiac helyzete ma kellemetlen és nehéz. Ma erről nehéz beszélni. Látom, hogy a záloglevélelhelyezés is nagyon nehezen megy, ha bár itt érdekes, hogy a főváros intézetének, 304. ütése 1929 június 5-én, szerdán. a Községi Takarékpénztárnak ezen a téren is nagy sikerei vannak. A Községi Takarékpénztár ma ott tart, hogy záloglevélelhelyezési lehetőséget teremtett 25 millió font erejéig. Méltóztassék tekintetbe venni, hogy ez hatalmasabb összeg, mint az egész népszövetségi kölcsön volt. Érdekes és szeretném ezt azoknak az uraknak figyelmébe ajánlani, akik a székesfővárost sokszor pedig méltóztassék tabula rasat csinálni a kok a kormány támogatásával együtt záloglevélelhelyezési lehetőséget nem tudtak elérni, akkor a Községi Takarékpénztár e téren eredményt ért el. Miért hoztam ezt fel? Nem azért, hogy itt külön kidicsérjem a Községi Takarékpénztárt, hanem azért, hogy nem szabad megint megállni az agrárhitel kérdésénél ott, hogy pénzt nem lehet ma szerezni. Erre a célra kell pénzt szerezni ! Mert ha az ipart, a kereskedelmet és a lateinerosztályt meg akarjuk menteni, akkor azt csak úgy tehetjük, ahogy ezer éven át történt, hogy a kisgazdánál és a földmívesnél kell elkezdeni. (Ügy van! Ügy van!) Mik azok a hatalmas szociális problémák, amelyek szerény nézetem szerint a földmivelésügyi miniszter úr programmjának gerincét kell, ho^ képezzék? Méltóztassék először a racionalizálás tekintetében úgy segíteni az agrártársadalmon, hogy a közterhek tekintetében még további redukciókat vigyenek keresztül, másodszor pedig méltóztassék tabula rasat csinálni a hitelek tekintetében, ha nem másképpen, konvertálás segítségével. De méltóztassék ezt mindenesetre még az aratás előtt elintézni, mert ha a gazda az aratás után megint ott áll, hogy a zöldhiteltől kezdve egészen a hízlalási hitelig ősszel kell visszafizetnie összes hiteleit és ezeket a hiteleket további 10—15 százalékos pénzzel fogják megterhelni, akkor ez a rettenetes válság tovább fog húzódni a jövő esztendőre is. Szociális szempontból egyet méltóztassék vezérelvül tekinteni: ez a társadalmi rend csak úgy tartható fenn, ha az igen t. kormány minden magyar embernek, aki munkáért jelentkezik, munkát tud adni. Munkanélküli segélyt én nem tudnék támogatni. (Helyeslés jobb felől.) Nincs itt Vass miniszter úr, ezért nem akarok szociálpolitikáról beszélni, csak azt mondom: szép az, hogyha majd 60 esztendősök leszünk, biztosítva leszünk, de mi lesz addig, amíg 60 évesek leszünk? Pedig ezt kérdezi az a sok száz magyar testvér, aki kint mint nincstelen, mint kubikos vagy más címen és néven tengődik. Olvastam, hogy egyik képviselőtársunk tegnap könnyekre fakadt itt, amikor ennek a társadalmi osztálynak szomorú és sanyarú helyzetét illusztrálta. Miniszter úr, ha nem tudunk munkát adni annak, aki munkára jelentkezik, ha nem tudunk alkalmat adni arra, hogy munkával keresse meg mindenki családjának a kenyerét, akkor nem lesz tovább fenntartható az a társadalmi és termelési rend, amelyet valamennyien fenn akarunk tartani. Én aggodalommal látom, hogy ezek a kérdések itt évről-évre felvetődnek; beszélünk róluk, de a megoldás tekintetében sajnos, előbbre nem jutunk. Itt elválaszt engem önöktől a következő: Önök azt mondjak, t. képviselőtársaim; mást csinálni pedig ma nem lehet. Ha más kormány volna, az sem tudna mást csinálni. Nem lehet tehát mást csinálni, mint a párton belül elmondjuk panaszainkat és várjuk, míg az idő valahogy ezeken a helyzeteiken segít. (Br. Podmaniczky Endre: Ügy is van!) Ha az urak nem ezen az állásponton volnának, akkor talán egy állásponton volnánk. De az időben, mint legnagyobb sző-