Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-302

294 Az országgyűlés képviselőházának írott törvény gyakorol a puszta szokásjogra, kénytelenek voltunk tűrni és fentartani részben az osztrák polgári törvénykönyvet. Ugyanilyen imponáló erővel fog majd bevonulni a magyar államhatalommal együtt a felszabaduló területekre a magyar magánjogi törvénykönyv is. Azonfelül ennek *a kodifikációnak még egy nagy előnyét látom, nevezetesen azt, hogy végre megszabadulunk az osztrák polgári törvénykönyvtől. Példa gyanánt, ismét csak a dodologi jogi résznél maradva, rá kívánok mutatni arra, hogy a szolgalmi jogi rész a magyar jogban úgyszólván kizárólag az osztrák polgári törvénykönyvön alapszik és azon a gyakorlaton, amely ebből kialakult. Ezzel szemben az új magyar magánjogi törvénykönyvnek a szolgalmi jogi része teljesen önálló alkotás, s bár bizonyos tekintetben támaszkodik az osztrák polgári törvénykönyvre, de a modern jogfejlődést, a magyar jogalapokat jobban figyelembe vevő önálló jogalkotás lesz és megszabadít bennünket az osztrák polgári törvénykönyvtől. Azután vannak egyes kérdések, amelyeket szükségesnek tartok az új magánjogi törvénykönyvben szabályozni a régi joggal szemben. Hogy egyebet ne említsek, itt van a teljes-, korúság kérdése, amelyben feltétlenül vita lesz köztünk. Én meghaladott állásp'ontnak tartom, a mai magyar magánjognak ezt az állásfoglalását, hogy csak 24 éves korában lehet valaki teljeskorú. Amikor minden modern jogban 20—21 éves korban érik el a telejeskorúságot, akkor a 24 éves korhatár fenntartására nincs szükség. Annál kevésbbé, — és most megint a megszállott területekkel való kapcsolatra utalok — mert a megszállott területeken mindenütt a 21. évben érik el a teljeskorúságot. Átjön az az oláh vagy szerb állampolgárrá lett magyar ember, aki már ott 21 éves korában teljeskorú lett, ide Csonka-Magyarországba és akkor felmerül a kérdés, vájjon nagykorú-e, vagy kiskorú. Miután megszerezte nagykorúságát, nagykorú marad, ellenben a csonkamagyarországi magyar ifjú, 22 éves korban még mindig kiskorú. Fonák helyzetek állanak elő magyar ember és magyar ember között. Mindennapos dolgok ezek, mint vidéki gyakorlattal is^ rendelkező ügyvédnek van alkalmam ilyen kérdések akel foglalkozni. Nincs tehát semmi értelme, hogy a 24 éves korhatárt fenntartsuk, egyedül mi tartsuk fenn. Egy másik dolog, amely talán egy kissé kényes, de csak röviden kívánom érinteni, az, hogy hiányosnak tartom, csonkának tartom a polgári törvénykönyvünket a házasságjogi rész nélkül. Szeretném, ha a házasság jogi részt, úgy ahogy van a mostani törvényben, belefoglalnék a mostani magyar magánjogi törvénykönyvbe is, de feltétlenül megnehezítvén a házassági elválásokat. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Őszintén kijelentem, hogy elvileg az egyezmény, a holtig tartó házasság alapján állok (Láng János: Helyes. Ez a keresztényi felfogás!) De számolok a kérdés politikai részével. Semmi kedvem nincs ebbe a Házba ismét egyházpolitikai vitákat behozni. Van azonban egy kérdés, amelynél mindnyájan egyetértünk, ennek a Háznak nemzeti és keresztény gondolkozású tagjai, s ez az, hogy nemzeti veszedelem a könnyelmű válóperek szaporítása. (Ügy van! j obb felől ) A könyelmű válóperek ellen küzdeni kell, s ezt el lehet érni azzal, ha a polgári törvénykönyvbe a házassági törvényt, amely klasszikus szövegezésű, azonban a válások tekintetében bizonyos szigorításokkal 302. ülése 1929 június 3-án, hétfőn. belefoglalnék s ezzel egységessé, olyanná tennők a polgári törvénykönyvünket, amely a többi kódexeknek minden tekintetben megfelel. (Helyeslés balfelől.) Általában, t. Ház, nem félnék attól, ha az igazságügyminisztérium a kodifikálás terén bátrabb lépésekkel menne előre. Hogy csak egy további kérdést érintsek, ott van az új büntetőtörvénykönyv problémája. 158 törvényben van büntető rendelkezésünk; ezt a 158 törvényt jogász is nehezen tudja megtalálni, fejben tartani semmi esetre sem tudja, ellenben egy laikus ember, akinek pedig ugyancsak vigyáznia kell, hogy bele ne ütközzék ebbe a 158 törvénybe, nem tudhatja azt szem előtt tartani. Legfőbb ideje, hogy különben is bizonyos rendelkezéseiben elavult büntetőtörvénykönyvünk felújíttasssék, új kódex-szel pótoltassék, annál is inkább, mert hiszen a büntetőjogi kodifikáció az egész világon feléledt. Németországban, Ausztriában ugyanazon egységes alapon, csak a halálbüntetés tekintetében van eltérés köztük, a büntetőjogi kodifikáció párhuzamosan halad. Olaszországban most jelent meg egy igen klasszikus javaslat, amely a büntetőjog új kodifikáció ját tartalmazza, annak ellenére, hogy az olasz büntetőtörvénykönyv magas nívón áll. Sőt, hogy egy egészen különös példára utaljak, a török köztársaság 1927-ben olyan büntetőtörvénykönyvet alkotott, amely sok tekintetben meszszire meghaladja a mi büntetőtör vénykönyvünket. Akkor, amikor az egész világon ennyire előrehalad a büntetőjogi kodifikáció, amikor nálunk is a büntetőjognak kiváló, értékes elméleti művelői és gyakorlati alkalmazói vannak, halálos vétek a büntetőjogi kodifikációt tovább késleltetni. A kodifikáció terén nagy örömmel üdvözlöm a kereskedelmi jog kodifikálását. Erre már régen szükség volt. Ennek a kérdésnek minden részletében annyi aranyigazságot mondott a miniszter úr, hogy ezeket elég egyszerűen aláhúznom és a kereskedelmi jog kodifikáció jávai bővebben foglalkozni nem kívánok. Csak arra óhajtok rámutatni, hogy az élet például a mai kereskedelmi jognak egy csomó rendelkezést már túlhaladta, félretette. Hogy egyebet ne említsek, a kereskedelmi törvényben egy szó sincs a vezérigazgatóról s ma a vezérigazgatók diktálnak nemcsak a bankoknak, hanem az egész közéletnek, diktálnak az országnak is. Az ő felelősségükről a törvényben mégis egy szó sincs. További kérdés, amelyet csak úgy ötletszerűen kívánok felvetni, az, hogy az új törvényben gondoskodni kell arról, hogy ezek a vezérigazgató hatalmasságok ne sajátíthassák ki azt a közpénzt, amely a részvénytársaságok tőkéjében van elhelyezve. Visszaemlékezem a régi becsületes békeidőkre. Éppen a napokban volt alkalmam megnézni egyes részvénytársaságok békebeli rezsijét. Akkor a rezsinek körülbelül 30, de maximum 40%-a tette ki a személyi járandóságokat, ma pedig 70—80, sőt találtam olyan intézetet, ahol nyereségnek 87%-át tették ki a személyi kiadások. Ebből nem azok a kis szegény tisztviselők, azok a kis tintakulik kaptak, akik ott vannak az íróasztalok mellett, hanem kapták a vezérigazgató urak és az igazgatósági tagok. A részvényeseknek — nemcsak a többségi, nemcsak a kisebbségi, hanem általában a részvényeseknek — védelmére és a nagy állásban lévők fokozott felelősségrevonása lehetőségére kívánom a részvénytársasági reformmal kapcsolatban a figyelmet ráirányítani. Az idő előrehaladván, egészen röviden kívánok még néhány kérdést említeni. Említtetett