Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-300

226 Az országgyűlés képviselőházának 300. ülése 1929 május 28-án, kedden. Lajos: Ne akarják ezt a külfölddel elhitetni! Nincs olyan munkás, aki ne akarná a reviziót.) Elnök: Csendet kérek! • ^Farkas Elemér: Jobb, ha nem bántják ezt a kérdést. — Zaj.) Maliisit s Géza: Magával a törekvéssel nem kívánunk szembeszállni. Azt pedig szintén tévedésnek kell minősítenem, hogy a miniszterelnök úr azt állítja, hogy mi kiközösítjük magunkat a nemzet testéből. Ez szeliden szólva tévedés. (Felkiáltások jobbfelől: Pedig úgy van! — Zaj.) Sohasem közösítettük ki magunkat a nemzet testéből, mert mi is a nemzethez tartozóknak valljuk magunkat. (Felkiáltások jobbfelől: Nem látjuk!) és ebben a tekintetben éppen velünk szemben nem lehet semmiféle kifogást emelni. Az azután külön dolog, hogy mit értünk nemzet alatt, mit értünk nacionalizmus alatt. Miniszterelnök úr, ön szerint a nacionalizmus az, amit ön csinál és az a politika, amelyet ön követ. Ezzel a nacionalizmussal szemben áll a mi nacionalizmusunk. (Krisztián Imre: Az internacionalizmus.) Mert a nacionalizmus nem jelent minden esetben reakciót, jogfosztást és féktelen kizsákmányolást... (Zajos felkiáltások jobbfelől: Nem is! — Szilágyi Lajos: Nem bizony, mert akkor nem volna nacionalizmus!) A nacionalizmus fogalma nem merül M a jogfosztásban, a kizsákmányolásban, (Felkiáltások jobbfelől: Sőt!) az egészen más. Ezzel szemben konstatálni kívánom, hogy abból a nacionalizmusból, amelyet itt évek óta hirdetnek és abból a nacionalizmusból, amelynek karámába a munkásságot évek óta be akarják terelni,^ mi szociáldemokrata alapon szervezett munkások nem kérünk, mert az egyenlő a jogtalansággal, a jogfosztással, a féktelen kizsákmányolással, (Felkiáltások jobbfelől: Miértf) egyenlő azzal, hogy ebben az országban lehetséges ezzel a politikával egy maréknyi gazdag embert jólétben tartani, akikkel szemben a koldusok többmilliónyi serege áll. Ebből a nacionalizmusból nem kérünk. A mi nacionalizmusunk egészen másfajta valami. A mi nacionalizmusunk egyenlő jogokon alapszik, a mi nacionalizmusunk azon alapszik, hogy ennek a nemzetnek minden egyes tagja egyforma jogokkal és egyforma kötelezettségekkel bírjon. De abból a nacionalizmusból, amely abban éli ki magát, hogy a munkásosztályra kötelezettségeket hárít, súlyos, nehéz kötelezettségeket zúdít, amelyekkel szemben a legelemibb emberi jogokat sem adja meg, nem kérünk, miniszterelnök úr, s ennek a nacionalizmusnak éppen ön a legerősebb képviselője. (Simon András: Ez fogalomzavar ! ) T. Ház! Beterelni kívánják a munkásságot a nacionalizmus karámjába. Rendben van, de akkor ezzel szemben meg kell adni azokat a jogokat, amelyek a munkást mint állampolgárt megilletik. Elsősorban említem az egyesülési és gyülekezési jogot, amely a munkásosztály számára csak abban az esetben van meg, ha az elsőfokú közigazgatási hatóság ezt jónak látja és talán mulatságból, passzióból, hébe-hóba egy gyűlést engedélyez. A nacionalizmushoz, tehát a nemzethez való tartozandósághoz tartozik az is, hogy mindenki azokat a jogokat, amelyekkel bír, egyformán, minden korlátozás nélkül gyakorolhatja. Ezzel szemben meg kívánom állapítani, hogy a legutóbbi választásoknál és azóta valahány választásnál mindenütt azt tapasztaltuk, hogy nem érvényesíthették az emberek, a munkások jogaikat, mert ezek érvényesítésében meggátolta őket a nacionalizmus szent elve alapján az a közigazgatás, amelynek legfőbb vezére a miniszterelnök úr. Ha tehát azt méltóztatik mondani, hogy a munkásosztály a nemzeti gondolathoz csatlakozik, akkor ezzel túlhaladott álláspontot képvisel. A munkásosztály ezt soha nem taeradta mese, csak abból az egész külön nacionalizmusból, amelyet, miniszterelnök úr, ön képvisel és az a párt, amely ön mögött ül, nem kérünk, mert az a nacionalizmus, még egyszer mondom, egyenlő a jogfosztással, a jogtalansággal és a végnélküli kizsákmányolással. (Zaj jobbfelől és a középen. — Br. Podmaniczky Endre: Ugyan! Hogyan lehet ilyesmit mondani?) Ami pedig a miniszterelnökség szociálpolitikai ügyosztályának szereplését illeti, erre nézve elég megállapítanom azt, hogy ez ma a súlyos gazdasági viszonyok között, amikor mindenki reszket azért a darabka kenyérért, amely neki rendelkezésére áll, talán látszólagos sikereket tud felmutatni a tekintetben, hogy azokat a renegátokat, akik a pártunkból kiváltak, kimaradtak, tanáccsal látja el. Figyelmeztetnem kell azonban a miniszterelnök urat arra, hogy azt a gazdasági hajtóerőt, amely a munkásságot a szocializmus táborába törvényszerűséggel viszi bele és azt a folyamatot, amely a szocializmus fejlődésének törvényszerűségét jellemzi, ön a miniszterelnökségi sajtóirodával, még kevésbbé pedig a szociálpolitikai ügyosztállyal megakasztani nem fogja. Nem kívánok senki alá sem zsámolyt tenni, hogy még magasabb legyen, tehát neveket nem említek, a miniszterelnök úr mindenesetre tudja azt, hogy kiről van szó. Ez a pénz tehát, amelyet erre a célra áldoz a miniszterelnök úr, teljesen kárbaveszett, mert nem fog használni semmit sem. Csak ennyit erre a cikkre, illetőleg arra a nyilatkozatra nézve, amelyet a miniszterelnök úr ennek a hírlapírónak adott. Lehetne még arról is pár szót beszélni, hogy mennyire becsülték meg azt a népet, amelyet a nacionalizmus karjaiban akarnak látni, a hősök emlékkövének leleplezésénél. Hiszen láttuk, hogyan történt ennek a népnek megbecsülése: háromszoros rendőrkordonon kívül kellett ott állania (Br. Podmaniczky Endre: Kinek kellett ott állani? A képviselők mind meg voltak híva!) és ahogyan megbecsülték, az mindenesetre szemléltető oktatás volt a munkásság: részéről abból a szempontból, hogy ilyen ünnepségeken hol van az ő helye. Még csak szinte mellékmondatokban kívánom megemlíteni, hogy végtelenül jellemző tünete volt ennek az ünnepélynek, hogy amikor a koszorúkat elhelyezték, akkor a törvényhozás a levitézlett főhercegek után következett. Először a Habsburg-főhercegek jönnek, azután van egy hosszú semmi és csak azután jön a törvényhozás. Ez olyan lebecsülése a törvényhozásnak, amely jellemző a miniszterelnök úr politikájára, s amely a munkásság lelkében, amely mégis csak alkotmányosan érez, eléggé mély nyomokat hagyott. Most az idő előrehaladott voltára való tekintettel ugrásszerűen kénytelen vagyok áttérni a hazai kisebbségek kérdésére. Már az elmúlt költségvetési vita alkalmával rámutattam, nem német nacionalista szempontból, hanem az egyenlő jogok szempontjából arra, hogy különösen a hazai németség iskoláztatása körül milyen mulasztások vannak. Akkor a miniszterelnök úr igen erélyes szavakat talált arra, hogy a jövőben ezek az állapotok meg fognak szűnni és ezen a téren javulás fog beállni. Vártunk nyugodtan és sajnálattal kell megállapítanom, hogy azóta ezen a téren nem-