Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.
Ülésnapok - 1927-300
Az országgyűlés Jcépviselőházán&k 300. ülése 1929 május 28-án, kedden. 207 dolat, egy új eszme, amely a gyakorlatban még nem tudjuk, hogy milyen, hogy a komphajóra alapíttassék az a törekvés, hogy a Dunát használva fel, romániai kikötők útján menjünk bele a világkereskedelembe s Brailát vagy Galacot tegyük meg a mi tengerentúli kereskedelmünk bázisának. Ne felejtsük el azt, hogy Németország mindig azért küzdött, hogy a rajnai torkolatot vegye birtokába azért, mert érezte, hogy politikailag és közgazdaságilag nagy hátránya az, hogy a Rajna torkolata, mely az ő exportjának igen fontos útja, nem az ő kezében van. hanem olyan kezekben, amelyek esetleg az Ő érdekei ellen irányuló politikai tendenciákat hajlandók követni. Külkereskedelmi téren a politikai szempontot negligálni nem lehet, nem szabad. Elképzelhető-e az helyesen, hogy Magyarország az ellenséges román kikötőket tegye meg tengerentúli kereskedelme bázisává? Nem, ezt elgondolni sem lehet. Elnök: A képviselő urat figyelmeztetem, hogy beszédideiéből még egy perc van hátra. Szíveskedjék beszédét befejezni! Bogya János: En egyedül Fiúmét tartom alkalmasnak arra, hogy a mi tengerentúli forgalmunknak alapjául szolgáljon, annál is inkább egyedül Fiúmét, mert Fiúmé nemcsak a tengeren túlra viheti a magyar kereskedelmi árukat, hanem ő maga összekötő kapcsot képez azon nagy piaccal, amelyet Olaszország jelent és ahonnan a legnagyobb jóindulat sugárzik felénk. A címet elfogadom. Elnök: Szólásra következik! Fitz Arthur jegyző: Frühwirt Mátyás! Elnök: A képviselő úr nincs jelen, töröltetik. Következik? Fitz Arthur jegyző: Malasits Géza! Malasits Géza: T. Képviselőház! Végtelenül sajnálom, hogy nem a külügyi tárcát tárgyaljuk, mert annál egy kicsit vitatkozhattam volna előttem szólott képviselőtársammal. (Beck Lajos: Most is lehet!) Most másról kell beszélnem, de majd a külügyi tárcánál leszek bátor egypár megjegyzést tenni arra, amit most mondott. Amiről most beszélni akarok, az az, hogy az «egyéb célok»-ra 250.000 pengő van felvéve szemben az elmúlt évi költségvetésben szereplő ,312.000 pengővel, amelyet én megint kevésnek tartok. Nevezetesen ebbe a címbe tartozik az 1922 : XII. tc-nek, az ipartörvénynek a végrehajtása. Meg kell mondanom, hogy valahogy furcsán állunk mi ezzel a törvénnyel szemben. Nevezetesen már az általános vita folyamán több * ízben hallottunk beszélni arról, hogy a kormány milyen óriási áldozatokat hoz a szövetkezetekért. Hallottuk ( tegnap Fábián t. képviselőtársunk jeremiádáit, hogy az állami támogatásban részesülő szövetkezetek tönkre fogják tenni a kisipart és kiskereskedelmet, és ha ez tovább is így megy, maholnap a vidéken az ipar és kereskedelem éppen a szövetkezetek révén tönkre fog menni. Ezzel szemben a valóság az, hogy ia kormány sokmilliói pengővel támogatja az álszövetkezeteket; a valódi altruista alapon álló szövetkezeteket azonban nem támogatja, mert ezek ilyen támogatást nem kérnek és nem kívánnak igénybe venni, ellenben egyenlő feltételeket kívánnak a többi iparággal. Amíg egyik oldalon a kormány súlyos milliókkal támogatja az álszövetkezeteket, a másik oldalon törvényes intézkedésekkel teszi lehetetlenné a szövetkezetek fejlődését, sőt sok esetben a 'szövetkezetek létét is fenyegeti. 1922 : XII. te. 4. §-a, azonkívül a törvény végrehajtási utasítása is megfelelőleg gondosKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. XXI. kodik arról, hogy a szövetkeztek tagjaikat a saját üzemükben vagy műhelyükben — sütődeüzem, húsüzem, stb. — előállított iparcikkekkel megfelelő keretekben el ne láthassák. Ez a szakasz ugyanis kimondja, hogy képesítéshez kötött ipart, ilyen a sütő-, hentes-, mészáros-, asztalos-, cipész-, szabóipar, — jogi személyek, tehát szövetkezetek is űzhetnek, de csak akkor, ha gyárszerűleg vannak berendezkedve, ami akkor, ha elemi erővel hajtott üzemekről van szó, ami azt jelenti, hogy azokban legalább 20 munkás alkalmazandó. Ez a gyakorlatban a kisiparosságnak semmit használ, annak ellenére, hogy ez a rendelkezés állítólag az ő érdrkében történt, mert amióta ezt a törvényt életbeléptették és gyakorlatilag alkalmazták, egyetlenegy ilyen szakmabeli kisiparossal sem lett több, vagy ha igen, akkor nem azért lett több, mert a törvényt hozták, hanem azért, mert a természetes fejlődés folytán szaporodott a számuk. Ezzel szemben a szövetkezeteket kivétel nélkül súlyos helyzetbe hozza az, hogy ilyen ipari üzemeket nem folytathatnak. Nemcsak a Budapesti Általános Fogyasztási Szövetkezetet, nemcsak a Köztisztviselők szövetkezetét, nemcsak a Hangyát, hanem általában minden altruista szövetkezetet súlyosan érint, hogy sütődét csak akkor létesíthetnek, ha gépi erőt állítanak be és legalább húsz munkást alkalmaznak. Ugyanez áll a húsfeldolgozóra nézve is. Még súlyosabb ez, ha a dolog másik oldalát nézzük, a termelő szövetkezetekre vonatkozólag. Ma egész Európában ipari téren azt a tendenciát látjuk, hogy az államok, városok igen sok előnyt nyújtanak-a kisiparnak, arra törekednek, hogy a kis- és középipar megmaradjon, a közszállításokban megfelelően részesüljön; elsősorban adókedveziményekkel törekednek arra, hogy ezeket a polgári rétegeket a m agy burzsoázia és a munkásosztály közé állítva, mintegy védőfalat kapjon a tőke és a bankokrácia a szocializmussal szemben ezekben az iparosrétegekben. Magyarországon ezt a védővárat szívesen fogadják, nagy örömmel üdvözlik, ha a kisiparosság, mint a Társadalombiztosító Intézet választásánál tapasztalhattuk, igen gyakran érdekei ellen a nemzeti blokkal együtt szavaz, ezt nagyon szívesen fogadják, amikor azonban támogatásról van szó, legyen az akár közszállítás, akár más, akkor beszélnek az urak Ali babáról és a 40 rablóról, de a kisiparosról nagyon kevés szó esik. De még kevesebb szó esik arról, amit Németországban, Cseh-Szlovákiában, minden kulturáltamban fejleszteni akarnak: az iparágak termelőszövetkezetéről. Külföldön nagy szubvenciókat adnak erre a célra, így Anglia és Németország óriási összegeket áldoznak; azonkívül egyes országoknak — Bajorországnak, Württembergnek, Bádennek — kormányai is meglehetősen nagy összegeket áldoznak. Magyarországon ilyen termelőszövetkezetet egyáltalán nem lehet létesíteni másképpen, csak abban az esetben, ha az ipari^üzem olyan nagyra gyarapodik, hogy géperejű üzemet létesíthet és legalább húsz munkást alkalmaz. Pedig minden kezdet nehéz és itt is a kezdet az, hogyha pár munkás összeáll és csinál magának termelőszövetkezetet. Ha ez a törvény meglett volna, mondjuk a háború előtt, akkor Magyarország ipari munkásokból álló egyik legvirágzóbb termelőszövetkezete: a Budapesti Vas- és Fémmunkások Termelőszövetkezete sohasem létesült volna, vagy egy másik: a^ legkényesebb ízléseknek megfelelő karosszériát a Budapesti
