Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-298

132 Az országgyűlés képviselőházának a kartellek kereskedelemellenes munkája is. Mindezek a tényezők csak kimélyítik azt a válságot, amelyble a magyar kereskedőtársadalom a trianoni békeszerződés folytán előállt rossz gazdasági viszonyok miatt került. Nagyon kérem ezéírt /a kereskedelemügyi miniszter urat, hogy hallja meg egyszer a magyar kereskedőtársadalom vészes jajkiáltását és vesse latba a kormánynál minden befolyását a magyar kereskedőtár&adalom megmentése és talpraállítása érdekében. Végül kitérek még a magyar társadalomnak ep'yik jelentős, de a kormányzat által eddig méltánytalanul elhanyagolt kategóriájára is. A magántisztviselőkre gondolok, akiket a mai viszonyoknak megfelelően joggal a modern kor rabszolgáinak lehet nevezni. A magyar közalkalmazottak helyzete, amelyre egyébként a pénzügyi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával óhajtok kitérni, nagyon sivár. De a közalkalmazottak a magántisztviselőkkel szemben még igen jó helyzetben vannak, mert az ő jogaikat és kötelezettségeiket legalább törvény szabálvozza, míg a magántisztviselők sorsa ma majdnem kizárólag munkaadóik önkényétől függ. Tagadhatatlan, hogy vannak Magyarországon vállalatok, amelyek a mai kor szociális követelményeinek megfelelően és emberségesen bánnak alkalmazottaikkal, de ezek — sajnos — csak kivételek, amelyek a szabályt erősítik. A magyar magántisztviselők, illetőleg irodai alkalmazottak száma egy múlt évi statisztika szerint 98,042, tehát kereken 100.000. Ha ehhez a számhoz hozzáadjuk az eltartott családtagokat, akkor megállapíthatjuk, hogy az ország társadalmának jelentős részét képezik a magánalkalmazottak és azok családtagjai. A kereken százezer magántisztviselő közül 282 egyáltalában nem kap fizetést, e 2449-nek a napi keresete 1 pengő, vagy ennél kevesebb, 3874-nek a keresete nem éri el a napi 2 pengőt, 4715-é a napi 3 pengőt, 9774-é a napi 4 pengőt, 10.232-é a napi 5 pengőt és mindössze 24.491, tehát körülbelül 25% azoknak a magántisztviselőknek száma, akiknek napi keresete a 10 pengőt meghaladja. (Gáspárdy Elemér: Hát az igazgatók?) Ezek között szerepelnek azonban a nagyfizetésű igazgatók és vezérigazgatók is. Ezzel szemben 31.326 magántisztviselő, tehát 32% nem keresi meg a napi 5 pengőt. Azt is mutatja továbbá a statisztika, hogy míg a kedvező konjunktúra megszűnése után eszközölt tömeges elbocsátások következtében a kisfizetésű magántisztviselők száma az utóbbi években lényegesen csökkent, addig a nagyfizetésű igazgatók és vezérigazgatók száma emelkedett. A tömeges elbocsátások miatt az alkalmazásban maradt tisztviselőknek azt a munkát is el kell részben végezniok, amely azelőtt az elbocsátottakra hárult. Ezért a felszaporodott munka folytán sokszor ingyen túlórázást kell végezniok és előfordul számos vállalatnál az, hogy alkalmazottai napi 10—12 órát dolgoznak minden külön díjazás és fizetés nélkül. Ezt a szomorú sorsot hallgatagon el kell tűrniök, mert ellenmondás esetén ott kísért a felmondás, az elbocsátás réme» a mindennapi kenyér elvesztésének veszedelme. Igen sok vállalat nem tartja be rendszeresen a vasár- és ünnepnapi munkaszünetet, az évi üdülési szabadság engedélyezésével pedig hihetetlenül fukarkodik^ alkalmazottaival szemben. A legtöbb modern államban már törvény szabályozza a magántisztviselők jogviszonyait, sŐt^ több balkáni államban, úgymint Jugoszláviában, Bulgáriában és Görögországban is 298. ülése 1929 május 24-én, centeken. hoztak már törvényt a magántisztviselők érdekében. Nálunk is évek óta küzdenek a magántisztviselők jogviszonyaik törvényes rendezéseért. 1920-ban memorandummal fordultak a kereskedelemügyi kormányhoz, 1927-ben pedig egy küldöttség kereste fel itt a Keresztényszocialista Magánalkalmazottak Országos Szövetsége részéről a Képviselőházban a kereskedelemügyi miniszter urat és ez a küldöttség arra kérte őt, hogy terjessze mielőbb a törvényhozás elé a magánalkalmazottak megsegítését célzó szociális törvényjavaslatot. A kereskedelemügyi miniszter úr akkor válaszában kijelentette, hogy a magántisztviselők megsegítését nem a kért jóindulat, hanem a kormányzat kötelessége parancsolja neki, kérésüket jóakaratú megfontolás és mérlegelés tárgyává fogja tenni és mindenütt, ahol törvényhozási úton lehet a kérdésben segíteni, készséggel fog a magántisztviselőknek segítségére lenni. Azóta több, mint két év telt el, de a várva-várt törvényjavaslat benyújtására nem került sor. Mindössze az történt, hogy a népjóléti miniszter úr nagyszabású szociális törvényalkotásai keretében megoldást nyert a magántisztviselők törvényes és kötelező nyugdíjbiztosításának a kérdése. Kétségtelen, hogy a magánalkalmazottak nagy hálával tartoznak ezért a népjóléti miniszter úrnak, de annál inkább elvárják ezek után a kereskedelemügyi miniszter úrtól is, hogy nem késik már sokáig ismételten tett Ígéreteinek beváltásával; elvégre nem lehet tovább kiszolgáltatni a magyar társadalom egy jelentős részét a magánvállalatok önkényének és minden szociális érzést megcsúfoló önös egyéni érdekeinek. (Ügy van! Ügy van!) A magánalkalmazottak jogviszonyait szabályozó törvénynek rendeznie kell elsősorban a létminimum kérdését, szabályoznia kell a napi osztatlan munkaidőt, a túlórák díjazásának megfelelő megállapításával, s a vasár- és ünnepnapi munkaszünetet, valamint az évenként igénybevehető üdülési szabadságot is törvényes úton kell a magántisztviselőknek biztosítani; tartalmaznia kell továbbá a készülő törvénynek a fegyelmi szabályokat, úgyszintén a felmondásra, az elbocsátásra és a végkielégítésre vonatkozó rendelkezéseket, és végül rendeznie kell ennek a törvénynek a haszonrészesedés kérdését is. A legkétségbeejtőbb kétségkívül azoknak a volt magánalkalmazottaknak a helyzete, akiket az egyes vállalatok a kedvező konjunktúra megszűnte után felszámolás, koncentráció, fuzionálás és leépítés címén elbocsátottak, és akik azóta elhelyezkedni nem tudtak. Valósággal kétségbeejtő ezeknek a szegény embereknek a helyzete, és nagyon kérem a kereskedelemügyi miniszter urat, ha némileg módjában áll, igyekezzék a megfelelő munkaalkalmak teremtésével ezeknek a szerencsétlen embereknek sorsát enyhíteni. Amidőn a kereskedelemügyi miniszter úr figyelmét az elmondottakra ismételve felhívni bátor vagyok, annak a reményemnek adok kifejezést, hogy áz általam érintett kérdésekben a kormány ezentúl a cselekvés terére fog lépni és ebben a reményben a kerekedelemügyi tárca költségvetését elfogadom, (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Rothenstein Mór! Rothenstein Mór: T. Ház! En nem követhetem előttem szólt képviselőtársamat, mert azokután, amiket ő felsorolt, hogy ilyen sérelmek vannak a magántisztviselők körében, én a ma-