Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-287

74 Az országgyűlés képviselőházának 287. ütése 1929 május 2-án, csütörtökön. részéről természetesen minden hazai produktum elhelyezését támogatom és helyeslem, csak van ennek egy határa, és ez az, amelynél az uzsora kezdődik, amelynél a kartell romboló működése és hatása kezdődik. Hazafias szempontból el kell menni egy bizonyos áldozatkészségig akkor, mikor magyar gyártmányról, magyar iparról van szó, amellyel szemben nekünk mindenesetre több áldozatkészséget kell tanúsítanunk, mintha más áruról van szó

% De engedelmet kérek, soha az ipar nem szolgálhat alapjául és nem szolgálhat köntöséül szemérmetlen törekvéseknek, túlzott hasznoknak, nem szolgálhat tehát arra, hogy a lakosság iparvédelem címe alatt nehezebb helyzetbe kerüljön, mert ez nem igazi iparvédelem. Ez lehet egyes embereknek a védelme, lehet jogcím kevés ember meggazdagodására, de nem általános érdek. Itt van a határvonal, amely a hazai ipar foglalkoztatására vonatkozik. Ebből a szempontból tehát magát az elvet helyeslem, gyakorlati kivitelében azonban ezt a határvonalat megtartandónak tartom. A házadómentesség úgy, amint itt kontempláltatok a miniszter úr részéről, helyes dolog, szükséges dolog, elháríthatatlan dolog. Természetes, hogy ennek el kellett következnie, mert hiszen megállapíthatjuk azt, hogy lakásínség van. Ha elővesszük azokat a statisztikai adatokat, amelyeket Budapest székesfőváros statisztikai zsebkönyvében találunk, megállapíthatjuk azt, hogy amíg 1869-től 1920-ig Budapesten az épületek száma felszökött 9351-ről 20.020-ra, addig 1920-tól 1927-ig csak 29.016-ra emelkedett. Az 1920. évi státussal, a 20.000-rel szemben hét év alatt, a háború óta csak 2000 épületet emeltek. Világos és kétségtelen tehát, hogy az építkezés nem folyik azzal az erővel és abban az arányban, mint békében. Még mindig látjuk azt is szintén e statisztikai zsebkönyv szerint, hogy milyen nyomorultan laknak az emberek. Pincelakás volt 1920-ban 5638, 1925-ben 5971, tehát a pincelakások száma a helyett, hogy teljesen elfogyott volna, még emelkedett és ezekben a pincékben lakott 1920-ban — kerek számot mondok — 8000, 1925-ben pedig majdnem 10.000 ember. Padláslakás volt 1920-ban 153, 1925-ben 717, tehát a padláslakások száma emelkedett és padláson lakott 1920-ban 37.000 ember és 1925-ben 34.000 ember. Azonkívül még egy adat. Konyhanélküli lakás volt 17.742 és ezekben lakott 52.000 ember. Amikor tehát hivatalos kimutatás szerint körülbelül 100.000 ember lakott olyan lakásban, amely emberhez nem méltó, — engedelmet kérek — ennél világosabb statisztikai adatok nem szolgálhatják a lakásínség leküzdésének és ennek a házadómentességnek célját. Ki kell emelnem azt, hogy amikor a miniszter úr beterjesztette ezt a törvényjavaslatot, a miniszter úr ebben a tekintetben semmiféle bürokratikus eljárást nem tanúsított, hanem ellenkezőleg például Budapest szempontjából Budapestet felhívta, hogy terjessze elő rajonirozás szerint a maga javaslatát és mikor ezzel szemben kialakult az a közvélemény, hogy ne rajonok szerint állapítsák meg a házadómentességet, hanem az a házadómentesség kivétel nélkül minden közmüvei ellátott területre kiterjedjen, akkor a miniszter úr elfogadta ezt az álláspontot és a törvényjavaslatban ilyen álláspontnak adott kifejezést. De most már — és itt nagyon kérem a miniszter úr figyelmét, mert ez a'kérdés veleje és lényege — az a kérdés, lehet-e magával a házadómentességgel az ügyön segíteni és az a kérdés, hogy az építőipar megindulhat-e. Ez a kérdésnek a lényege. A hitelkérdés ennek a kérdésnek a lényege. Mert amíg békében jelzálogkölcsönöket adtak a házakra és ezekből épült fel a város Budapesten is, és ezekből épültek fel a vidéki városok épületei is, a háború ezt a jelzálogkölcsönt egészen megakasztotta és tudvalevőleg a háború után sem lehetett egy darabig jelzálogkölcsönt kapni. 1925-ben megindult egy folyamat, amely jelzálogkölcsönöket ismét rendelkezésre bocsátott, azonban meg kell állapítani, hogy ebben a pillanatban úgy áll a helyzet, hogy jelzálogkölcsönöket épületekre kapni nem lehet. Ez a kérdés kerül tehát most megoldásra. A lapokban voltak híradások új záloglevél kibocsátó intézetről. Nagyon kérem a mélyen t. pénzügyminiszter urat, legyen kegyes bennünket tájékoztatni ebben a kérdésben, hogyan áll ennek az új záloglevélkibocsátó intézetnek az ügye. A lapokban voltak tudniillik nyilatkozatok arról, hogy; egy amerikai pénzcsoport záloglevélkibocsátó intézet felállításával kapcsolatban úgy a mezőgazdasági hitel, mint a házbirtok, az ingatlan-hitel tekintetében akar összeköttetésbe lépni a magyar állammal. Arról vannak hírek, hogy 12 millió dollár jönne ilyen módon be ebbe az országba, amely összeg valutáris célokból is feltétlenül fontos szükségletet elégítene ki. En tehát azt a kérdést teszem fel a mélyen t. pénzügyminiszter úrhoz; hogyan áll ez a kérdés, miben áll ez a kérdés, lehet-e számítani arra, hogy jelzálogkölesönök ismét folyósíthatok lesznek? Mert ma nem lehet megfizetni a kamatokat. A jelenlegi helyzetben kívánni sem lehet az építkezést, mert az építkezés nem rentábilis. Ma olyan horribilis kamatszükséglet kívántatik, hogy e mellett nem tudnak befektetni, úgyhogy az építkezés csakis akkor fog kifizetődni, ha a kamat oly mértékű lesz, amely a ház rentabilitását biztosítja, mert a tőke csakis olyan helyre megy, ahol rentabilitás van; annak nincsenek szentimentális érzései. Ha a tőke azt látja, hogy a házépítkezésben nem találja meg a maga kalkulációját, ha a tőke azt veszi észre, hogy akár betéttel, akár iparvállalatokba való elhelyezéssel, akár más módon gyümölcsözőbben tudja a maga vagyonát kamatoztatni, akkor nem fogja azt a házépítésbe befektetni. Az a kérdés áll tehát előttünk, hogy mi az államnak kötelessége, hivatása és feladata ilyen esetben. Igen t. Ház! Ezt a házadómentességi javaslatot, annak ellenére, hogy még nem lépett életbe, már úgv lehet tekinteni, mint törvényt, mert hiszen semmiféle ellenzéke nincs. En magam is abban a helyzetben vagyok, hogy elfogadom a pénzügyminiszter úr javaslatát, és egészen világos, hogy ez a Felsőházon is hamar keresztülmegy, és mihamarabb törvénnyé válik. Egészen világos tehát, hogy ennek intencióit mindenki helyesli. Most csak az a f őkérdés marad fenn: mi lesz a hitelkérdéssel, mi lesz a jelzálogkölcsönökkel és hogyan lehet a legolcsóbban építkezni? Azzal megint nem érünk el semmit, ha drágán mennek az építkezések, amelyeket a kartellek is drágítanak, amelyeket a kamatok is drágítanak. Itt a közönség nincs abban a helyzetben, hogy meg tudja fizetni a drágán termelt lakások bérét, hiszen olyan szegénység, olyan nyomorúság van, hogy itt nem lehet egy szobáért 1000—-1200 pengőt vagy még magasabb házbért fizetni. Ha pedig drágán épülnek ezek az új lakások, akkor drágák lesznek a lakbérek is és hiába lesz akkor az a helyzet, hogy lesz lakásbőség, még sem lesz a közönség abban a helyzetben, hogy a lakásokba beköltözhessek, mert nem tudja megfizetni a lakások bérét. T. Ház! Ilyen körülménvek között előáll az