Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-292

268 Az országgyűlés képviselőházának fel, az 1928: XXXVII. te. 14. §-a értelmében, amely azt mondja, hogy a háború anyagi károsultjai alatt azok az egyénék, jótékony intézmények értendők, amelyek a háború alatt nagyobb államadóssági címleteket, hadikölcsönt jegyeztek, avagy teljesen tönkrementek. Az idei költségvetésben ez a 6 millió pengő két részre van szétosztva; öt millió pengő maradt a népjóléti tárca keretében, egy millió pengő pedig átkerült a belügyi tárca keretébe, ahol a gyámhatóság által jegyzett hadikölcsönkötvények tulajdonosainak támogatását szolgálja. Szerény véleményem szerint sem a négy, sem az öt, sem a hatmillió pengő semmiképpen sem elegendő arra, hogy a jogosan támadt igényeket valamelyest kielégítse. Ha már meghoztuk az 1928 : XXXVII. tcikket, véleményem szerint nagyobb összeget kellene biztosítani a háború "

; anyagi károsultjainak felsegítésére, hiszen éppen a törvény értelmében azok, akik ezt a segélyt kapják, ha a törvény nem lenne meg, a szegényügy keretében lettek volna ellátandók. Szociális szemüvegen át nézve a költségvetést, kétségtelenül meg kell állapítani, hogy egyes községek és törvényhatóságok igen sok szociális és egészségügyi intézmény felállítását az államtól kérik és várják. Sokszor oly nagy, túlmérgezett igényekkel állanak elő, hogy még ha az állaim azokat az intézményeket létesítené is, nem volnának képesek fenntartani a saját maguk erejéből. Természetes, hogy ilyenkor az állam nem tudja a hozzáfordulók igéúyeit teljes mértékben kielégíteni. Vannak azonban esetek, amidőn egy-egy szegény község még a legprimitívebb' egészségügyi vagy szociális intézmétnyt sem tudja a maga erejéből létesíteni. Igen szomorúak és ijesztőek azok a statisztikai számadatok, amelyek a magyar ivóvízhíányról beszélnek s ezzel kapcsolatban a tífuszjárvány elterjedéséről. (Jánossy Gábor: Ez a legfájóbb probléma!) Ezen a téren, úgy érzem, a költségvetésnek megértőbbnek kellett volna lennie és lehetne is, mert hiszen egy beteges, kórházi költségekkel meggyötört lakosság semmiképpen sem erősbítheti az ország pénzügyi stabilitását. örömmel üdvözlök a költségvetésben minden olyan tételt, amely a tüdővész elleni küzdelmet akár profilaxis, akár gyógyító eljárás útján akarja előmozdítani. Bármilyen kontrasztnak Iássék is, úgy érzem, hogy a tüdővész, a gümőkor végeredményben gazdasági betegség. Ennek elhárítására és gyógyítására a parlament oirvostagjai nálam sokkal illetékesebbek» (Tóth Pál: Kevesen vagyunk!) de ezen széles néprétegekre kiható betegség hatásait mégis szeretném röviden ismertetni. Magyarországon évente 25—26.000 ember hal meg tüdővészben, gümőkórban, olyan betegségben tehát, amelynek legjobb tenyészágya a szegénység, a munkanélküliség, a túrzsúfolt lakás. A gümőkor olyan betegség, amely még a mezőgazdasági népréteg között is, annak földes szobáiban rettenetes aratást végez. (Jánossy Gábor: Gazdasági okok!) Kétségkívül meg kell állapítanunk, hogy a háború előtt, 1891-ben és 1907-ben hozott szociális törvényeink nagyrészt csak az ipari munkásság érdekeit szolgálják, és azok a törvények, amelyek a mezőgazdasági munkavállalók érdekében hozattak, végrehajtásukban igen vérszegényeknek bizonyultak. A mai emelekdett szociális és kulturális világban ezek a törvények revízióra szorulnak. Amikor a Képviselőház 1927-ben a XXI., 192. ülése 1929 május 14-én, kedden. majd 1928-ban a XL. törvénycikket tárgyalta, amelyek az ipari munkásságot most már intézményesen és Véglegesen biztosítják betegség, baleset, rokkantság, özvegység, árvaság és öregség esetére, akikor az országgyűlés mindkét háza, úgy az Alsó-, mint a Felsőház, egy határozati javaslatot fogadott el, amelyben utasította a földmívelési minisztert, hogy a mezőgazdasági munkavállalóknak öregség esetére való biztosításáról olyan időpontban, hozzon a Ház elé javaslatot, hogy az egy éven belül a Ház által letárgyalható legyen. (Jánossy Gábor: Várjuk!) Ezt a törvényt mi, szociális érzékűek mindmáig a legfájóbban nélkülözzük. A földmívelésügyi miniszter úr 1928 februárjában Meskó Zoltán képviselőtársunk által hozzá intézett interpellációra adott válaszában kijelentette, hogy a törvényjavaslat készen van, azt a társminisztériumoknak megküldötte, azoknak megjegyzései visszaérkeztek és az egész javaslat már csak kis átdolgozásra szorul. Ha mi gondoskodtunk, mert gondoskodnunk kellett az ipari munkavállalók rétegéről és^ annak javáról, miért nein sietünk segítségére ennek a nemzetfenntartás szempontjából rendkívül fontos néprétegnekt mint amilyennek a magyar földmunkásságot ismerjük. (Ügy van! Ügy van!) A nemzet dolgozió munkásai között nem lehet külön első és másodosztályú kategóriákat kreálni, és főként nem lehet a magyar földmunkást degradálni. (Úgy van! Ügy van!) A szociális intézménynek a legnagyobb ereje éppen az igazságban, a szociMis juttatáso'k igazságos, egyenlő elosztásban van. (Ügy van! Ügy van!) Czettler Jenő képviselőtársunk pár héttel ezélőtt az Akadémián tartott felolvasást, amelyben foglalkozott a magyar mezőgazdásági munkásság és a magyar mezőgazdaság helyzetével. Többek közt megállapította, hogy Magyarországon ezidőszerint körülbelül 250.000 mezőgazdasági munkás van munka nélkül. Én tehát úgy érzem, hogy ezt a népréteget megsegíteni és megtámogatni minden magyar képviselőnek szent kötelessége. (Élénk helyeslés.) "Ügy érzem, nincs szomorúbb látvány, mint az a mezőgazdasági munkás, aki azért, mert megöregedett, azért, mert izmainak ereje elfosryott a karjában, koldusként az út szélére kerül. A magyar földmunkás nem könyöradományt kér tőlünk, a társadalomtól, az államtól, hanem a maga munkája jogán, a közösségnek teljesített hasznos szolgáltatmányai ellenértékéül joggal elvárja emberi méltóságának megbecsülését és joggal elvárhatja azt, hogy őt a társadalom bizonyos szociális törvényekkel biztosítsa arra az esetre, amikor megöregszik, bajban vau, elhal, vagy amikor családja nyomorultau és magárahagyatottan marad a világban. Én újból nagyon kérem a magvar királyi összkormányt, hogy ezt a törvényt bármi módon, de minél előbb a Ház elé hozni szíveskedjék, mert azok a^ szociális szempontok, amelyeket itt jelezni bátor voltam, súlyosan égnek az emberek lelkében, és súlyos negligálást és mellőzést ^ váltanak ki éppen a földmunkások kategóriájában. A költségvetési vita során és egyebekben is állandóan felhangzik a panasz, hogy Magyarország túl vad! adminisztrálva, hogy Magyarországon a költségvetés igen nagy százalékát személyi kiadásokra fordítják. Sajnos, ennek okát mindannyian nagyon jól tudjuk, akár hangoztatjuk ezt a tényt, akár nem. Én mindennek ellenére újabb kéréssel fordulok a magyar királyi kormányhoz. Szeretnék rámu-