Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-292

260 Az országgyűlés képviselőházának hozzátennem egyet, akkor ez a következő. Méltóztassanak figyelembe venni azt is, hogyha különösen az utolsó három évben olyan nagymértékben emelkedtek az állami kiadások, nem utolsósorban az idézte elő. és azzal kapcsolatban történt, hogy minden lehetőséget és módozatot kihasznált a kormány a költségvetésben a keretek kibővítésére. Ebben a tekintetben csak arra kívánom a figyelmet felhívni, hogy annak idején, a békeidőben mindenkor a legnagyobb gondot fordítottuk mi tisztviselők, az akkori kormányzat intencióinak megfelelően arra, hogy kiküszöböljük a költségvetésből például azokat az annuitási segélyeket, amelyek abban az időben nagyon elburjánoztak volt és amelyek azután előidézték azt, hogy valamely esztendőnek vagy valamely időszaknak érdekében leköttetett a jövő generációk költési lehetsége is. Mert hiszen ezeket az annuitásos segélyeket 25—30—35 észten; dőn át kell engedélyezni, ezek állandó tételeivé válnak a költségvetésnek, és ennélfogva később valamely új létesítmény költségei már nehezebben állíthatók be a budgetbe, mert hiszen egy elmúlt év alkotásaival szemben húsz vagy harminc éy fizetési kötelessége áll. Most azt látom, hogy ezekben a költségvetésekben, amelyeket újonnan terjesztenek be, folyton növekszik az annuitások, támogatások szükséglete, még pedig növekszik nemcsak az egyes rovatokon, ahol ilyenek már engedélyeztettek, de mind újabb ilyen rovatok keletkeznek, úgyhogy most már lassanként minden miniszter, amikor nem kapja meg a szükséges tőkét valamely intézmény létesítéséhez, avval segít magán, 'hogy beállítja az annuitást, amely a megtagadott tőkehitelnek megfelel, amely kisebb összeg ugyan, de amely harminc évre vagy jóval hosszabb időre terheli meg az állam költségvetését. Nem akarok még további ilyen módokra rámutatni, nem akaróik egyrészt az idő előrehaladott volta miatt, másrészt pedig azért sem, mert attól félek, hogy az ilyen metódusok elsorolásából talán profitálna valamely olyan minisztérium, amelyik eddig- ezekkel a dolgokkal nem volt egészen tisztában. (Rassay Károly: Már mindegyik tudja!) Befejezem tehát beszédemet és csak azt mondom: a mélyen tisztelt egységespárt állandóan pozitív programmokat kíván az ellenzéktől. A magam részéről voltam bátor néhány rövid szóval kifejteni azt a két pontot, amelyek szerint irányítandó és vezetendő az én meggyőződésem szerint a jövő politikája egyrészt az autonómiák és másrészt főleg az állami budget tekintetében. A mélyen t. Képviselőháznak joga van elfogadni vagy elutasítani ezeket a javaslatokat; nekem azonban minden gyakorlati és elméleti szempont és tudás azt parancsolja, hogy én ne fogadjam el az Önökét. (Élénk helyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik

1

? Esztergályos János jegyző: Griger Miklós! Griger Miklós: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Felszólalásomnak az a célja, hogy a szociálpolitikai feladatok iránt való megértést és érzést, a szociális gondolatot, a szociális eszmét, amellyel zsenge ifjúkoromban eljegyeztem magam, amelynek híve és fanatikusa vagyok, amelynek szolgálata a politikai élet porondjára vezetett és amelynek hűséges kőivetése miatt félreismerésben is volt részem, csekély erőmtől telhetőleg a magyar politikai társadalom köztudataiba beépíteni és a magyar szociálpolitika hajóját a holt térből, a 292. ütése 1929 május 14-én, kedden. sekély lagunákból a tengerre vezetni segítsem. T. Ház! Kétségtelen, hogy nálunk a szociális eszme, a szociális gondolat csak az utóbbi időkben vált szalonképessé. A múltban az intelligencia és a polgári osztály a «szociális» szótól is idegenkedett, minden valószínűség szerint azért, mert annak karrikatúrájávai, a szociáldemokráciával tévesztette össze és a maga ellenszenvét, amelyet a szociáldemokrata tan, elmélet és gyakorlat kiváltott belőle, a szociális gondolatra is kiterjesztette, és mert a szocializmus mint egy nagy, világot átkaroló mozgalom főleg a szociáldemokrata zászló alatt toborozta híveit. (Zaj a jobboldalon. — Halljuk! Halljuk! balfelől.). A szociálpolitikát a radikális szociáldemokratapártpolitikával tévesztette össze, a kettőt minden megkülönböztetés nélkül egy kalapba doibta, eltörte a tükröt a rászállott párákmiatt, a fattyú bélyegét a törvényes gyermekre is fogta, hogy mindkettőt megfojtsa» És mi sem természetesebb, mint az, hogy az értelmiség és a polgári osztály egy része e felfogásból kiindulva, a szociális gondolat hirdetőit is gyanús szemmel nézte. Azok még szerencsések voltak, akik, mert csendben és szerényen mécsest gyújtottak az emberszeretet oltárán, irreális gondolkozású, szentimentális, ábrándozó fantaszták hírébe kerültek, de jaj, sokkal nehezebb sors várt azokra, akik a zsarnok liberális gazdasági rendszer, vagy mondjuk a földbirtok helytelen megoszlása ellen szót emeltek. Ezeket az úgynevezett jobb körök megbélyegezték, szocialistáknak deklarálták, beszédeikről úgy nyilatkoztak, hogy azok szocialista ízűek, becsületére válnának bármely szociáldemokrata agitátornak is. Jómagam is, mint erről az első" nemzetgyűr lés naplói tanúskodnak, az utóbbiak közé tartoztam és főleg a földbirtokreform parlamenti tárgyalása idején saját lelkemben éreztem a társadalmi exkommunikáeiónak keserűségét, ' de ugyanakkor azt a boldogítói, felemelő és vigasztaló érzést is, amely annak adatik meg, aki az igazságért küzd és a népért harcol. Ám akkor is mondottam és ma is állítom, hogy a polgári osztály és a vezetőosztályok ama képviselői, akik a szociális revoluciótól rettegnek, de a mellett a szociális evolúciónak is gátat vetnek, s akiknek lelkében a kommunista kaland olyan keserűséget hagyott és olyan reakciót keltett, hogy a szociális evolúciót is késleltetni szeretnék, igazságtalanul és helytelenül járnak el. Igazságtalanul, mert a munkásosztályt csak felerészben terheli a felelősség azért, hogy ama végzetes útra lépett, amely 1918/19. évi eseményekhez vezetett; felerészben azonban a polgári társadalmat, amely indolenciájával lehetővé tette, hogy a magyar munkásmozgalmak idefejlődjenek. (Ügy van! Ügy van!) És helytelenül is járnak el, mert elsősorban azoknak kellene energikus és egészséges szociális reformokért lelkesedniük, azoknak kellene a szociális gondolatra felesküdniük, akik ellenségei a szocialista-kommunista utópiának, mert ez a veszedelem kizárólag úgy hárítható el, ha a dolgozó tömegek az állam segítségével és a vezetőosztályok támogatásával érhetik el szociális helyzetüknek jobbrafordulását. Mert méltóztassanak tudomásul venni, hogy eredetileg nem vallásellenes érzés és az állami rend gyűlölete vezette a munkásság egy részét a szociáldemokrata táborba, hanem az a meggyőződés és tapasztalat, hogy a kormánytól és polgári pártoktól hiába várták sorsuk javulását. Ha látták volna, hogy nem a szociáldemo-