Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-291

Àè országgyűlés képviselőházának S foglalkozunk és azoknak érdekeit szívünkön viseljük. T. Ház! Egy másik kérdésről óhajtok még megemlékezni, amelyről az igen t. gazdasági miniszter úr is beszédében megemlékezett. Az igen t. gazdasági miniszter úr beszédében azt hangoztatta, hogy a különböző hatóságok által fenntartott üzemeket a lehető legsürgősebben le kell építem. Ez az álláspont nagyon helyes. Ezt mi már régóta kívánjuk és követeljük a kormánytól, mert nagyon jól tudjuk, hogy ezek a hatósági üzemek tulajdonképpen egy illegális konkurrenciát képeznek a kisiparosságnak és a kisiparosoktól szedi el a munkalehetőséget és a kereseti lehetőséget. Nagyon jól tudjuk azt is, hogy ezek az üzemek tulajdonképpen nem is a közérdek szempontjából tartatnak fenn, hanem talán inkább azért ragaszkodnak egyesek és — mondjuk — egyes hatóságok ezekhez az üzemekhez, hogy álláshalmozások útján egyeseknek jövedelemtöbbletet tudjanak biztosítani. (Ügy van! jobb felöl.) Már pedig fogadjuk el a gazdasági miniszter úrnak azt az elvét, hogy a hatóságok ne avatkozzanak bele a magángazdasági életbe és ne fejtsenek ki tevékenységet ott, ahol a magánegyéneknek, a polgároknak kell a teret átengedni, hogy azoknak megélhetése a mai nehéz viszonyok között biztosítva legyen. Ezeket a háborús kinövéseket, illetve a háborúnak ezeket a származékait, vagy hátramaradott intézményeit a lehető legsürgősebben le kell építeni. En arra kérem itt a kereskedelemügyi miniszter urat, hogy ebbe a kérdésbe is a lehető legerélyesebben nyúljon bele. Nagyon jól tudjuk azt, hogy a belügyminiszter úr, felismerve ezt a nagyfontosságot, amely ehhez a kérdéshez fűződik, már több rendeletet adott ki, amelyekben direkt felszólította az illetékes hatóságokat, hogy a vezetésük alatt álló üzemeket szűntessék meg. Mi látunk azonban? Azt látjuk, hogy ezek a rendeletek csak papíron maradtak s ezeket az üzemeket, ahelyett, hogy likvidálnák azokat, a szó szoros értelmében még kiterjesztik, sőt egyeseknél újabb beruházásokat, stb. eszközölnek. Ezt a kérdést az én szerény felfogásom szerint máskép megoldani nem lehet, minthogy a kormány adjon ki egy rendeletet, amelyben záros határidőt tűz ki ezeknek az üzemeknek megszűntetése tárgyában és felelőssé teszi azokat az egyéneket, akik ezt a rendelkezést nem hajtják végre. A magángazdasági tevékenységet hagyjuk a kispolgároknak, akik a gazdasági élet terheit úgyis roppant erősen érzik. A gazdasági miniszter úr az ő beszédében megemlékezett a kisipar exportlehetőségeiről is. Arra hivatkozott, hogy Milanóban személyesen meggyőződött arról, hogy a magyar bútoripar és a magyar bőripar milyen sikereket ért el, és hogy a külföldön milyen szívesen veszik a magyar ipar termékeit, mert észrevették a magyar kisiparos jóízlését és éppen ezért lehetne a külföldi piacokon egyes iparágak részére piacot szerezni. De ezt a kérdést nem szabad csak így elméletben meghagyni, hanem a gyakorlati életben is keresztül kell vinni. A gyakorlati életben ennek a kérdésnek keresztülviteléhez^ elsősorban azonban pénz kell. Mindaddig, amíg a kisipari hitelkérdést gyökeresen nem tudjuk rendezni, a kisipar exportlehetőségéről beszélni sem tudunk, mert az a kisiparos nem rendelkezik olyan nagy tőkékkel, hogy áruját külföldre exportálhassa és hosszú ideig várhasson az Ő pénzére, amíg az az áru ott tényleg értékesítve lesz. Neki tehát az ő készítményeire, iparcikkeire előlegeket kell nyújtani, s ezt vagy hitel formájában vagy más úton-módon meg kell oldani. \. ülése 1929 május 13-án, hét fon'. 2^5 Őszintén kijelentem, hogy a kisipari hitelt megoldani a jelenlegi szervezetén, az úgynevezett Ioksz-on keresztül, az löksz jelenlegi összetételével semmi körülmények között nem lehet. Az löksz egy központi szerv, a központból pedig agy egész ország nagy társadalmi rétegét hitellel ellátni majdnem lehetetlen, mert ez a központi szerv a hozzá forduló kisiparosok hitelbonitását csakis papíroson, bürokratikus eljárás útján tudja elbírálni. Ez magában^ véve hoszszabb időt vesz igénybe, esetleg utánjárást is igényel, tehát költségtöbbletet okoz, és így megdrágítja a kölcsönt, másrészt pedig a kölcsön gyakran elkésve érkezik meg éppen ezen késedelmes eljárás következtében. Ezért szükséges lenne az, hogy a mezőgazdasági hitelkérdésnek megfelelőleg vagy ahhoz hasonlóképpen a vidéken szintén állítson fel vagy állíthasson fel az löksz ilyen hitelszerveket, amelyek ottan a kisiparosoknak rögtön rendelkezésre állanak, tehát kéznél vannak. Ezekkel a vidéki szervezetekkel elérhetnők azt is, hogy a vidéki kisiparos az ő kis tőkéjét is az ő szervezetéhez adhatná be, tehát nemcsak a kormány által rendelkezésre bocsátott összeg állana akkor rendelkezésre a hiteligények kielégítésére, hanem az iparosok is belekapcsolódhatnának ebbe különböző úton-módon kis tőkéjükkel és ezzel elősegíthetnék ennek a kérdésnek gyökeres megoldását. A kisipari hitelt az iparosság nélkül semmi körülmények között nem tudjuk megoldani. Fényes bizonyíték erre a németországi példa, ahol a kisipari hitelkérdést nem egy központi szerv útján, hanem vidéki, tehát decentralizált szervek útján oldották meg, és ahol ezek a vidéki szervezetek gyönyörű eredményeket is értek el, amennyiben horribilis, azt lehet mondani, milliárdokra menő aranymárkát tudtak a kisiparosok hiteligényeinek kielégítésére rendelkezésre bocsátani. (Simon András: Nálunk is megvannak ezek a szervezetek, csak pénz nincs!) Egyes szervezetek megvannak, ezeket azonban fel kellene frissíteni és pénzt kellene rendelkezésükre bocsátani,- mert hiszen a kisipari hitelkérdés megoldásához elsősorban pénz kell. A szükséges pénz előteremtésére szintén tudnék egy forrást megjelölni, és ez nem más, mint a Társadalombiztosító. A Társadalombiztosító első feladata természetesen a szociálpolitika előmozdítása, de viszont ne feledkezzék meg a Társadalombiztosító arról, hogy neki azokat a díjtartalékokat, amelyeket a magyar gazdasági életből kiszipolyoz, (Szilágyi Lajos: Erős kifejezés!) vagyis összeszed, ezeket vissza kell juttatnia a magyar gazdasági életbe, ha azt akarjuk, hogy a magyar gazdasági élet ezen erős és súlyos terhek alatt össze ne roppanjon. Én nem kérek mást, mint azt, hogy a lehetőséghez képest juttassa vissza a Társadalombiztosító vagy hitel formájában vagy más úton-módon a kisiparossághoz azokat az összegeket, amelyeket a kisiparosság fizet be és amely terheket a kisiparosság kénytelen viselni. Ha a Társadalombiztosító nem helyezkedik erre a megoldásra, ha elzárkózik a gazdasági politika ily módon való felfrissítésének gondolata elől, akkor ezeket a terheket a magyar gazdasági élet nem tudja majd elviselni, s akkor az önálló kisexisztenciák a Társadalombiztosító súlyos terhei alatt a legrövidebb időn belül össze fognak roppanni. Magának a Társadalombiztosítónak is érdeke tehát, hogy a hozzá befolyt összegeket, amelyekből a díjtartalékokat úgyis gyümölcsöztetni kell, úgy gyümölcsöztesse, hogy abból a magyar gazdasági életnek minél nagyobb és minél több haszna le-