Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-291

Àz országgyűlés képviselőházának < tot és a kamat mellett még mindenféle címeken annyi költségeket kell viselnie, hogy ezzel a teherrel a mezőgazdaság prosperitása nem bir~ kózhatik meg. T. Ház! Gazdasági téren a kormányzatnak a múltban legnagyobb^ bűne az volt, hogy az állam pénzügyi szanálásának örve alatt az ezen szanálás által megkövetelt mértéket messze meghaladóan szívta fel a magángazdaság erejét, és amikor a közterhek túlzásával a magángazdaságot tőkéjében szegényítette, tehát egyúttal hitelképességében és termelőképességében gyengítette, ugyanakkor nem gondoskodott arról, hogy a feleslegesen vett vér a gazdasági élet erezetébe olesó hitel megszervezésével, okos és hasznos beruházásokkal megint visszaszivattyúztassék. (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) A hiba nemcsak abban jelentkezett, hogy feleslegesebb mértékben vették ki a magángazdaság erejét, mint azt a budgetbe helyezett szükségletek megkövetelték a hiba tetőződött azzal, hogy hova fordíttatott a magángazdaságból felszívott ez a vagyon. Es akkor meg kell állapítanunk azt, hogy igen sokszor a legelemibb, legfontosabb szükségletek háttérbe szoríttattak egyéb kevésbbé fontos és a kormányzatnak pillanatnyi szeszélyei, vagy pillanatnyi helyzetek által az, ő részére kívánatossá tett célok megvalósítása kedvéért. Nem volt évek sorára előre megállapított, előre megfontolt gazdasági programmunk, amelyhez a kormány politikájának alkalmazkodnia kellett volna. Ellenkezőleg, azt láttuk, hogy a kormánypolitika egyoldalú céljaihoz, vagy — amint mondottam — néha szeszélyeihez is alkalmazkodott az állami gazdálkodás kiadási rovata, míg ezzel szemben a bevételi rovatról a pénzügyi igazgatás fiskusos ridegséggel gondoskodott. Már két év előtt, amikor a költségvetéshez felszólaltam, figyelmeztettem a fiskust arra, hogy falja az adóalanyokat, mint az ó-görög mithológiában Kronos isten, mégis azzal a különbséggel, hogy Kronos bá'nak megvolt a képessége arra, hogy a felfalt gyermek helyébe újat tudjon nemzeni, ellenben a fiskus a felfalt, elvérzett adóalanyok helyébe friss adóalanyokat teremteni nem tud. Ma azt kell mondanom, hogy a gazdaságnak minden ága elszegényedett, eladósodott, a középosztály pedig, amely a polgári gondolatnak, a szorgalomnak, a nemes hagyományoknak, az erkölcsnek, a gazdasági és kulturális haladásnak, a nemzeti és emberi eszmények összhangjának legfelsőbb letéteményese, a középosztály tönkrement, s az utolsó lökést neki a lejtőn a fixkamatozású kötvények és különösen a hadikötvények valorizációjának megtagadása adta. (Ügy van! a baloldalon.) Az öregebbje megrokkant, a fiatalabb ja kétségbeesve vergődik, mert minden munkakészsége és munkaképessége mellett, minden tudása és felkészültsége mellett nem talál elhelyezkedést a gazdasági életben. Parlagon hevernek a legjobb elmék, és kihasználatlan a legjobb munkaerő. Pedig nincs ország, amelynek olyan emberanyaga^ volna, mint a mienk. A mi külföldre került tudósaink, orvosaink, mérnökeink, ipari szakmunkásaink becsületet hoznak a magyar névre. Csakhogy ezek a kivándoroltjaink nem fognak már hazatérni, úgy, amint azt tették a háború előtti kivándoroltak, akik kimentek,, vagy ont gyűjtöttek, és a gyűjtött vagyont ismét hazahozták. Most valóKÉPVISELÖHÁZI NAPLÖ. XX. 1. ülése ÍÚ29 május IS-án, hétfőn. 213 sul meg rajtunk szó szerint Caprivi tábornoknak az mondása, hogy: «Az az ország, amely árut nem exportál, embert exportál.» T. Ház! Az a gazdasági programm, amelyet a gazdasági miniszter úr a kormány nevében előterjesztett, a helyzetet csak egy részében fogta meg. Úgy tünteti fel a gazdasági válságot, mintha az merőben értékesítési válság volna, amelynek tehát minden baján segíteni lehetne abban a pillanatban, amint az exportnak lehetőségét megteremtjük. De mondom, ez a helyzetnek csak egy részlete, és ha a helyzetet a maga egészében, magát a teljes helyzetképet vizsgáljuk, látjuk, hogy a baj külterjesebb és mélyebb, hogy itt tulajdonképpen szó van először a vagyonnak válságáról, azután szó van a hitelnek válságáról, ami ezzel mindig kapcsolatos, végül, ami a bajnak fészke, szó van a munkának válságáról. A nemzeti munkának mai megszervezése mellett minden gazdasági téren, minden hivatásában csak egyes szerencsések, vagyonilag kivételesen még épek, vagy rendkívül tehetségesek, vagy hatalmi protekciósok, szóval kevesen, privilegizáltak tudnak boldogulni. A nagy tömeg elhull. Pedig hasztalanul halljuk, mondják, a panaszt, hogy plethoria van minden téren, hogy túlsók minden foglalkozási ágban az, aki ott megélni akar, túlsók a kereskedő, túlsók az ügyvéd, túlsók az iparos, túlsók a lateiner, — óh, sok még a mezőgazda is és feltétlenül sok a munkás. Hiába mondják ezt, mert egyszerűen csak össze kell hasonlítani a mi átlagnépességünket a nyugati államok átlanépességével, és látjuk azt, hogy messze mögötte marad. Mikor látjuk ezt és látjuk azt, hogy a mi gazdasági körülzártságunk még soká, de soká nem fog megszűnhetni, akkor ebből le kell vonnunk azt a konzekvenciát, hogy magunknak is, a természeti kincseink által adott, korlátolt lehetőségek között meg kell teremtenünk azt az autarchiát, amely munkát ad minden karnak és kenyeret minden szájnak, már csak azért is, hogy a belső fogyasztóképesség fokozásával kiegyenlítsük exportképességünk hiányát. De ezt az autarchiát lelkileg is meg kell teremtenünk úgy, hogy adjon kultúrát minden agynak, adjon lendületet minden léleknek, hogy ne sorvadjon el a bizakodás a nemzet reszurrekciójában, a nemzet jövőjében. Ha revíziót akarunk, akkor a reviziót el kell kezdenünk magunkon, akkor revideálnunk kell önmagunkat. Ezek mind igen keserves és igen nehéz problémák, keservesek főleg azért, mert nincs keservesebb dolog, mint öreg fővel áttanulni. Nincs keservesebb, mint lemondani a megszokásról, a legkeservesebb pedig lemondani a kényelemről. » Nehéz dolog régi sorból felnőtteknek magukat beleélni abba a tudatba, hogy ők is, az ország is elszegényedtek, hogy kiűzettünk a paradicsomból és hogy immár arcunk verítékével kell megkeresni a kenyeret. A régi társadalomban a respektabilitásnak legnagyobb foka azoknak jutott osztályrészül, akik renyhén is meg tudtak élni. A mi tiszteletünk egyedül a munkának jut, és ha az ország természeti kincsekben szegény lett, akkor van egy gazdasági tényező, amely képes a sok természeti kincsnek elvesztet, hiányát pótolni, ez a legdrágább kincs pedig az emberi munkaerő. (Ügy van! balfelől.) Ezt kell tehát dédelgetnünk, ezt kell egészségben tartanunk, ezt kell izmosítanunk, ezt kell kulturáltabbá és hatékonyabbá tennünk, ezt kell nekünk a megélhetést biztosító munkával ellátnunk, munkájának eredményét pedig kímélnünk. De ekkor azt kell mondanom, tartsa mindenki köte31