Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-291
. Àz országgyűlés képviselőházának 2 lappangó lelki válság befészkeli magát a kormánypárt leikeibe is. (Sándor Pál: Pedig az nehéz feladat!) Ne sírjunk, gáncsoskodik a pénzügyminiszter úr. Horatius megírta első epistolájában: Quid quid délirant reges, plec' tuntur Achivi. Ha a királyok eszelősek, a népek sírnak; és mikor a nép sír, nagyon közel esik a feltevés, hogy a kormányzat eszelŐ&ségeket követ el. De én úgy gondolom, hogy még aránylag jó az, még aránylag kedvezőbb az. ha a nép sír, mert már a katasztrófa közeién sét mutatja, ha egyszer a népnek könnyei kiapadnak. Nem tudom, van-e még 'közöttünk katasztrófapolitikus, olyan, aki a felfordulás megelőzésének címén vagy akár az összeomlás bekövetkezésének árán is, a maga diktatúráját akarja felépíteni, azt a diktatúrát, amelyet előttem szóló képviselőtársam is meglobogtatott azért, hogy megvédje nem a parlamenti rendszert, hanem ennek a parlamentnek rendszerét és hogy hivatkozzék a diktatúrával szemben a parlamentnek kellő erkölcsi súlyára, amelyet mindig az illető parlament maga van hivatva megadni, ö azonban megfeledkezik két dologról. Az együk az, hogy az igazi súlyt a parlamentnek, azt az alapot, amelyen működik, nem a parlament maga adja meg magának. Ennek előzménye az, hogy neesak a népakaratnak torz törvények által bizonyos formákba kényszerített jog szerint való megnyilatkozása, a nyilt szavazásnak eredménye legyen, hanem legyen a parlament az, aminek lényegében lennie feell, a szabad népakaratnak kifejezője. Ez adja meg igazi erkölcsi súlyát. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Abban igaza van, hogy erkölcsi súlyát maga is adja meg, esak kérdem, miben kell ennek az erkölcsi súlynak elsősorban megalapozva lennie. Abban, hogy a nemzet lássa azt, hogy a parlament maga, ha már nem is a népakaratnak a kifejezője, de kifejezője annak a meggyőződésnek, amely a parlament tagjai többségének! lelkében él és akkor legalább is ennek az erkölcsi súlynak *erŐs deteriorálását mutatja az, ha látjuk azt, hogy igen erős tirádák jelentkeznek a túlsó oldalról is, a kormány politikájának egyes velleitásáival szemben. Követelőleg lépnek fel, neheztelnek bizonyos dolgoknak el nem következéséért, ellenben a szavak meggyőződésével nincs összhangban a cselekvésnek, a szavazásnak meggyőződése. Mondom t. Ház, én nem tudom, van-e még katasztrófapolitikus Magyarországon, aki diktatúrára gondol, (Jánossy Gábor: Dehogy van! Hogy volna ilyen!) az azonban bizonyos, hogy ezt elkerülni minden józan embernek kívánsága. "Egy diktatúrát, amely a nemzetet végső életerejében döntené meg, semmiféle józan ember nem a'kiarhat. Ha a mennybolt leszakad, akkor valamennyiünk fazeka összetörik. Ha a hazafiság, amelyre Dési Géza t. képviselőtársam olyan sokszor és olyan meghatóan appellált, amelyet azonban nyilvános nagy appelláták nélkül is ma mindenkinek lelkében kell hordania, nem bírja rá erre az embereket, akkor {fee'H, hogy az okos, józan önzés bírja rá őket, hogy minden lelki és esetleg anyagi áldozatot is meghozzanak arra, hogy azt a szörnyű válságot, amely katasztrofális veszélyt rejt magában, elkerüljük. En megértem a közgazdasági miniszter úrnak azt az általános felhívását, amelyet ilyen értelemben intéz, sőt megértettem azt a felhívást, amelyet ilyen irányban a kartellben egyesült nagyipari vállalatok és nagy pénzintézetek i, ülése Í929 május Í3-án, hétfőn. 211 címéra adott, amikor felszólította őket, hogy vegyék ki részüket ebből. Hogyne; hiszen ezeknek a nagyipari vállalatoknak és ezeknek a nagybankoknak úgyis van gyakorlatuk abban, hogy mindenből kivegyék a részüket. Ha tehát mi ezen a válságon alaposan, komolyan, okosan akarunk segíteni, ha mi azt lényegében, magjában akarjuk orvosolni, akkor meg kell keresnünk az okokat, és az okok okait, amelyek ezt a válságot okozták. Most is hallottuk, hogy hivatkoznak elsősorban a vesztett háborúra és Trianonra, egy vesztett háborúra, amelyben a magyart senkisem verte le, hanem amelynek elvégezte után a magyar verte le a magyart a forradalommal, a bolsevizmussal, és ellenforradalommal. Magunk tetéztük azt a végzetet, amelyet előbb egy fosztogató megszállás, a fosztogató megszállás után pedig a Trianon ^hozott ránk. De ezzel a kérdés elintézve nincs. Sőt ez még a kérdés lényegét sem érinti, mert hiszen a kérdés lényege éppen az, hogy a vesztett háború és Trianon dacára volt-e és van-e lehetőség arra, hogy éljünk és megéljünk s volt-e és van-e lehetőség arra, hop-v a hasonló válságokat elkerüljük, mert aki ezt tagadja, az megtagadta ennek a csonka országnak regenerálódó képességét és az igazán már csak fatalisztikusan várhatja, esetleg csodában bízva, annak az időpontnak elkövétkezését, amikor a nemzet sírboltja felett megfordítják a címert. Most én hajlandó vagyok elfogadni ezt az alapot, amelyből előttem szóló képviselőtársam kiindult. Elfogadom alapul azt, hogy azóta, mióta gróf Bethlen a kormányzást átvette, mennyi sok minden történt az ország lelki és gazdasági talpraállítására, sőt nemcsak ezt ismerem el, de hajlandó vagyok javára írni mindazt, amit a magyar társadalomnak ősereje és az idő végeztek el helyette, de ez ugyebár egy okkal több arra, hogy viszont a terhére írjam mindazt a mulasztást, ami eddig történt, még inkább pedig mindazt, ami ferde intézkedés történt. Ezen a ponton azután a kérdések egész sokasága tolul elénk, amelyek közül azonban csak a legkiáltóbbakat akarnám kiemelni. Az első kérdés, helyes volt-e az a külpolitika, amelyet a kormány követett és amelynek sikerült külpolitikai körülzároltságunkat az egyik ponton áttörni, a nélkül azonban, hogy egyúttal gazdasági körülzároltságunk legalább ezen a ponton megszűnt vagy csak enyhíttetett volna is. Sokak szemében ez a barátság szinte egy societas leonina jellegével bír, amelynek veszélyes lehetőségeit inkább sejtjük, mint tudjuk, amelynek gazdasági előnyeit azonban éppenséggel nem érezzük. Felvethető-e vájjon az a kérdés, amely az 1921 : XL VII. tc.-ben ' nyert ol TTí in elintézést, amely a nemzet^ szuverenitása szempontjából nem volt száz százalékosan kielégítő; vájjon nem lehetett volna-e ezt a kérdést külpolitikailag úgy kezelni, hogy abból az országra jelentős eredmények állhattak volna elő? Itt van a mi külkereskedelmi szerződéseink kérdése 1 . A tapasztalatok alapján ezek a külkereskedelmi szerződések mindenkiben a bírálat szükségességének érzését keltik fel. A szanálási kölcsönnel kapcsolatban létesült II. sz. jegyzőkönyv 3. cikke Magyarországot arra kötelezte volt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen arranézve, hogy különösen a szomszéd államokkal kereskedelmi egyezmények legyenek köthetők oly célból, hogy csökkentessenek azok az akadályok, amelyek külkereskedelmének útját állhatják és hogy külkereskedelmének terjedelme fokoztassék. Ugyebár, első hallásra is
