Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-290
1Ô4 Az országgyűlés képviselőházának gyümölcsérés talán nem várható öt-hat év alatt, de a jövő generáció már élvezni fogja annak áldásait. A közterhek lényeges leszállításáról, sajnos, nem lehet szó, ebben a megcsonkított országban, amely kénytelen volt átvenni NagyMagyarországra szabott állami apparátus nagy részét és amelyben olyan rendkívül sok igény támasztatik az állammal szemben, attól várva az élet sok feladatának megoldását és szabályozását. Az államnak kell megoldani a földbirtokreform finanszírozását, a házhelyhez jutottaknak lehetővé kell tennie házuk felépítését, az állam kötelessége fellendíteni és megkönynyíteni a mezőgazdasági termelést. Segítsen az ipar és kereskedeltm hitelszükségleteinek ellátásán, mozdítsa elő a mezőgazdasági termények és az ipari termékek exportját. Javítania kellene a hadirokkantak, özvegyek és árvák ellátását és meg kell oldani a hadikölcsönkötvények valorizációját. Emelnie kellene a köztisztviselők fizetését és meg kellene szüntetnie a nyugdíjasoknak két kategóriája közt a különbséget. (Jánossy Gábor: TJgy van! A legelsők a nyugdíjasok!) utakat, vasutakat kell építenie, iskolákat emelnie és minél több népjóléti és népegészségügyi intézményt kell létesítenie. íme, ennyi és ilyen követelések merednek az állam felé, amelytől viszont a másik oldalon a közterhek tetemes leszállítását követelik. Ennyi jogos és kielégítetlen igény között egyrészt, és a tényleg rendkívül súlyos közterhek között, másrészt nagyon nehéz a kormánynak a helyes középutat megtalálnia. Szerény véleményem szerint pedig mi ebben a tekintetben is a helyes középúton haladunk. Ma még csak az új honalapítás munkáját folytatjuk, még tart a szellemi és erkölcsi beruházások processzusa és ezeknek a beruházásoknak a költségeit a ma élő társadalomnak kell kiizadnia. De ha végigtekintünk a megtett invesztíciók hosszú során és ha tudjuk, hogy milyen komoly intenzív munka folyik a mezőgazdasági termelés rendszerének megreformálására s hogy az ország iparát és közlekedését a villamos energiatermelésbe való áttéréssel milyen messzemenően alapozza meg a kormány és végül, ha látjuk a termelés minden életképes ágának messzemenő áldozatok árán való felsegítését, akkor el kell ismernünk, hogy igenis, komoly törekvés és becsületes szándék nyilvánul mega kormány és a törvényhozás részéről az ország gazdasági helyzetének feljavítására. (Ügy van! Ügy van!) Hiszen szinte a részletekbe bocsátkozik a kormány, amikor például a leszegényedett és az új helyzetben tehetetlen kereskedelemnek segítségére siet az exportpiacok felkutatásában és meghódításában. A szociális fejlődés terén is éppolyan hatalmas lépést tettük meg. A társadalombiztosítás, az aggkori ellátás talán sehol ilyen széles körben még nem valósították meg, mint nálunk, és szinte érthetetlen, hogy ma éppen azok kifogásolják és gáncsolják ezt a valósággá vált gyönyörű gondolatot, akik exisztenciájukat építették a szociális tevékenység örökös hangoztatására. (Ügy van! Ügy van!) Igaz, hogy jelentékeny áldozatokat fog az állami gondoskodás a munkaadókra hárítani, akik a súlyos adó nagy terhét cipelik a vállukon, de meg kell hozni és ki kell bírni az áldozatot, hogy a munkás jövendője biztosítva legyen és a szegény ember öregsége ne a koldussors rémítő perspektíváját tárja fel. Ennél is jelentősebbek és eredményt ígérőbbek azok a befektetések, amelyeket a közoktatásügy fejlesztése terén tettünk. Soha a boldog héke napjaiban Nagy-Magyarországon annyi 290. ülése 1929 május 8-án, szerdán. iskola nem épült és olyan alaposan meg nem markolták ezt a kérdést, mint a mai kormányzat. El kell ismerni, — és pedig az egész nemzetnek hálával és büszkeséggel kell elismernie — hogy annak a férfiúnak, aki ma a közoktatásügy sorsát intézi, szent elhatározása, hogy egy állam életében elenyészően rövid idő alatt a magyarságot műveltté, erőssé, naggyá tegye. Ki akarja küszöbölni a statisztikából azt a szégyenfoltot, amely az analfabéták tömegének számadatait tüntette fel, és nemcsak az általános műveltség meghonosítását tűzte ki szent feladatául, de a szakoktatást is nyugati nívóra fejleszti és ennek feltétlenül meglesz az az eredménye, hogy munkára edzett, szakmájukat alaposan értő magyarokat nevelünk az új Magyarország kivívására és megtartására. Még ma is figyelembe kell vennünk Pulszky Ferenc régi mondását, hogy addig nem lesz biztonságban Magyarországon sem a parlamentarizmus, sem a municipiumok, sem semmiféle intézmény, míg népünk nevelését nem emeljük. Ennél a pontnál csak egy körülményre vagyok bátor a kultuszminiszter úr figyelmét felhívni és ez az, hoery ne tűrje a faji és vallási türelmetlenség terjesztését és intézményesítését egy tanintézetben sem. Sajnálatos jelenség, hogy egyes iskolákban, egyes tanárok még mindig támogatják a keresztény gondolattal és lehetetlen faji elméletükkel űzött visszaéléseket, azt lelkesen propagálják és az ifjúságot felekezeti türelmetlenségre, széthúzásra nevelik. (Jánossy Gábor: Olyannak ott nincs helye!) Ezek a tanerők nem alkalmasak a magyar ifjúság nevelésére és nem tudják megérteni a miniszter úr nemes és fennkölt gondolkozását. Mindennél fontosabb, hogy a magyar társadalomban még meglévő különbségtételt megszűntessük. Nincsenek fajok és felekezetek szerint osztályozott állampolgárok, és mindenkit a szerint kell megbecsülni, hogy miként végzi a maga polgári kötelességét és hogy hasznos avagy kártékony polgára-e az országnak. Azok a tanerők, akik az ifjúságot félrevezetik, feltétlenül kártékony polgárai az országnak és szégyenletes, ha bizonyos előítéletek alapján ők talán nagyobb megbecsülésben részesülnek. Ennek az elvnek érvényesülése egyébként nemcsak az iskolákban, de minden más téren is kívánatos. Ha a közigazgatásban is disztingválnak még ma is állampolgárok és állampolgárok között és ez a disztinkció nem kizárólag erkölcsi megítélés alapján történik, akkor ez is feltétlenül kárhoztatandó és elítélendő. Bízunk abban, hogy az ország fejlett intellektusa, irodalmi és művészeti életének európai mértékkel mért magasrendűsége ezen a téren is^ megszűnteti a visszásságokat és ledönti a válaszfalakat, de kívánatos, hogy maguk a szakminiszterek is közreműködjenek ennek a felesleges rendszernek megváltoztatásában. A kormánynak közgazdasági és kulturális téren tett nagy tőkebefektetései megérik azt az áldozatot, amelyet ma hozunk. Nekünk nincs és nem is lehet más kötelességünk, minthogy ezt az alapvető munkát elvégezzük. Ezt megértve, nem gáncsolhatjuk el a költségvetést, amely ennek a messzemenő, hatalmas programúinak a foglalatja. Igaz, hogy ez a költségvetés ma abnormis tüneteket tár fel és a személyzeti kiadások olyan túlsúlyban vannak, hogy azok normális viszonyok között teljesen egészségtelen állapotot jelentenének. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez csak átmeneti jellegű következménye Trianonnak. Az adminisztráció túltengése múló jelenség, amely idővel elenyészik. A nyugdíja-