Képviselőházi napló, 1927. XIX. kötet • 1929. április 09. - 1929. április 26.
Ülésnapok - 1927-279
226 Az országgyűlés képviselőházának , és megszűntethet háborút, ha intézkedhetik és uralkodhatok ország és emberek, élők és holtak felett, hát egyszerű, szimpla szavazónak csak jónak kellene lennie! Hátha a pragmatica sanctiót törvénybe iktatták, elfogadták és érvényre is juttatták, amennyiben volt a Habsburgkirályok között egy nőkirály, akkor 1929-ben veszekedni kell azért, hogy a nőnek szimpla választójoga legyen, vagy hogy választható legyen 1 ? Hát nem látják az urak ebben azt, hogy milyen torzállapot és milyen torzálláspont ez? En egyébként úgy emlékszem, hogy a háború kitörésekor, amikor hadba kellett vonulni, amikor ott kellett hagyni a családot, a munkát, a multat, fel kellett áldozni az egészséget, az életet, amikor el kellett menni a világ mind a négy tájára vérezni és meghalni, akkor nem volt szelekció, nem nézték kinek a zsebében mennyi pénz van, ki mennyi adót fizet, sőt minél szegényebb volt valaki, annál inkább, annál gyorsabban vitték a veszedelmes helyekre. Emlékszem arra is, hogy nemcsak hogy nem szelektáltak vagyoni állás szerint, hanem ígértek is, ígéreteket tettek, hogy ha elmennek a háborúba és derekasan viselkednek, ha visszajönnek, kapnak jogokat, kapnak egyenlő elbánást, kapnak jogegyenlőséget, kapnak szabadságjogokat. Ezt ígérték parancsokban, cikkekben, miniszteri nyilatkozatokban. Ezzel a sok ígérettel és a szelekciónak ezen mellőzésével vagy fordított formájával szemben mit adnak most a magyar népnek? Azt, hogy most törvénybe akarnak iktatni egy kétszázszoros pluralitást és e szerint úgy fogják mérni az emberek értékét, hogy mennyi letétjük van a bankokban, vagy a safe-ékben, vagy hogy mennyig adót fizetnek vagyonuk vagy jövedelmük után. Ez igazságos? Ez demokrácia? Ezenkívül az lesz itt érték, az lesz itt ember, aki például úgy jutott a gazdagsághoz, hogy jól ki tudta szimatolni a háborús konjunktúrákat és jól be tudta csapni a hadsereget, vagy örökölt, amihez egyénileg semmi köze, amiben az ő kvalitásai nem érvényesülnek, vagy vett egy sorsjegyet az ügynöktől és megcsapta a főnyereményt. Ez lesz az érték, ez lesz az ember és ez lesz a legelső sorban azokkal a nagy értékekkel szemben, amelyek a nagy emberrezervoárban találhatók és időnként — ha engedik — fel-felbukkannak. Nagyon érdekes, hogy még az előjogokon belül is statuálnak külön előjogokat: a diplomás emberek adója kétszeresen számít, pedig nem bizonyos az, hogy a gazdag diplomás ember tudománya nagyobb, mint a szegény diplomás emberé, sőt a tapasztalat és a gyakorlat az ellenkezőjét mutatja: a szegény diplomás emberek eddig a kultúra érdekében többet termeltek és többet mutatttak, mint a gazdag diplomás emberek. A gazdag diplomás ember ezentúl bekerülhet virilis jogon a törvényhatósági bizottságba, a szegény diplomás ember pedig kívülről nézheti, amint ő felett rendelkeznek és intézkednek. Ha ez a torzgondolat hamarabb született volna meg, 20—30 évvel ezelőtt, akkor Szilágyi Dezső, Eötvös Károly, Irányi Dániel és Vázsonyi Vilmos, mint szegény diplomás emberek, nem kerülhettek volna be virilis jogon a törvényhatósági bizottságokba, ellenben mások, akik szintén diplomával rendelkeznek, bekerülhettek volna, pedig inkább megérdemelték volna, mint azok, akik esetleg csak megvásárolták a diplomájukat, talán csak az ülepükkel tudták maguknak az iskolában kiverekedni . . . (Jánossy Gábor: Hol vagyunk, képviselő úr? — Rothenstein Mór: Talán hamis? — Zaj a jobboldalon.) '9. ülése 1929 április 18-án, csütörtökön. Elnök: Ezért a kifejezésért a képviselő urat rendreutasítom. Propper Sándor: T. Képviselőház! Nem az a fontos, hogy az ember miképpen fejezi ki magát, az a fontos, hogy mennyi igazság van a mögött, amit mond. Én érzem ennek a tézisnek igazságát. A ^gyakorlatban ez az igazság, sajnos ez, s ezután az lesz a helyzet, hogy a szegény diplomás ember — mondom — kóvályoghat a falakon kívül, a gazdag diplomás ember pedig a virilis jogon tagja lesz a vármegyének, a törvényhatósági városnak, a megyei városnak, és ott fog ágálni és dönteni a szegény diplomás ember fölött, aki nem tudott eljutni virilis jogon a törvényhatósági bizottságba. Mondom, csak az az egyetlen vigasztaló momentum van, amit Apponyi Albert képviselő társunktól hallottunk, amit minden felvilágosodott embernek el kell fogadnia, mint igazságot, hogy tudniillik ez az^ állapot soká nem tartható fenn. A korszakkal és a korszak követelményeivel szemben sokáig hadakozni nem lehet. Voltak már atörténelem folyamán olyan bátor és merész vállalkozók, akik a korszakkal szembehelyezkedtek és a korszakkal szemben akarták az ő kis látókörüket érvényesíteni. Ezeket azonban a korszak mind rendre következetesen elsöpörte. Es minél jobban erőlködnek az urak, minél inkább vissza akarják telepíteni a özépkort és annak institúcióit, annál gyorsabban fogja önöket elsöpörni a korszellem, amellyel szembekerültek és amellyel szembehelyezkedtek. Egyébként sem végeznek okos dolgot. Ne gondolják az urak, hogy a vagyon jogán a törvényhatóságokba beültetett képviselőtestületi tagok valami nagy megbecsülésnek fognak örvendeni ott a törvényhatóságokban. Más most a szellem, mint amilyen volt 20—30 évvel ezelőtt. Nem fogják respektálni és megbecsülni. Nem is érdemelnek respektust és megbecsülést azok, akik személyes kvalitásukon kívül az ő anyagi helyzetüknél fogva kerültek automatikusan bele a törvényhatóságba és törvényhozásba. Nem lesz az ilyen módon összeállított törvényhatóság az, aminek lenni kellene. Kvantitatív talán igen, de kvalitatív semmiesetre sem lesz, a közvélemény nem fogja respektálni úgy azt a törvényhatóságot, ahogy respektálnia kellene és a törvényhatóságon belül is fordított arányú tagozódás fog létrejönni. Kívül a törvény alapján, a hatóságok majd azt fogják nagyrabecsülni, akinek sok pénze van és akit három választópolgár választ meg törvényhatósági bizottsági tagnak. A közönség azonban azt fogja megbecsülni, akit hat-hétszáz vagy ezer választópolgár fog megválasztani egyéni kvalitása, becsületessége és önzetlensége révén és odabent is szét fog válni a törvényhatósági bizottság. Azok a törvényhatósági bizottsági tagok, akik a választók elé mernek állani, akik programmot mernek adni elibük és dolgoznak a közélet terén a közönségért, azok nem fogják magukhoz méltónak tartani és magukkal egyenrangúnak elismerni azt, akit három választópolgár az ő vagyona jogán delegál és küld be abba a törvényhatósági bizottságba. Ez a szakasz tehát mindenképpen reakciós, retrográd, elvetendő, nem ebbe a világba való és miután törvényeket nem a múltnak, hanem a jövőnek szoktak hozni, mármost célszerű volna ebből a javaslatból is kiirtani mindent, ami ellenkezik a korszakkal, ellenkezik a jövővel, amiről előre megállapítható, hogy nem fogja megállani helyét a jövő követelményeivel szemben. En ezeknél fogva a legmesszebbmenő módosítást teszem
