Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.

Ülésnapok - 1927-249

288 Az országgyűlés képviselőházának Említettem, hogy 1926. július 6-án külföldi természettudósok és geológusok voltak annál a forrásnál és ott a legnagyobb álmélkodással látták azt a nagy természeti kincset és egyben annak kárbaveszését, hogy adta az Isten és nem veszi annak senki hasznát. Felkérésre azt a küldöttséget, azt a világkongresszust, amely ott volt, én üdvözöltem. Legyen szabad azt a rövid beszédet, amelyet ott tartottam, felolvasni a t. Háznak (olvassa): «Véghetetlenül sajnálom, hogy nem szólhatok önökhöz olyan nyelven, amelyet mindanynyian megérthetnének. Most szeretnék Péter apostol lenni, a pünkösdi Szentlélek által fellelkesülten, akit a különböző nyelvűek mindannyian megértettek, akik akkor az akkori világból Jeruzsálembe sereglettek. Báró Nopcsa Elek ő méltósága megígérte, hogy beszedemet tolmácsolni fogja, hátha így is célt érek és annyira meg tudom magamat értetni, hogy önök mindannyian, mint a mi jóbarátaink távoznak majd haza a Nagy-Magyar-Alföldről. Midenekelőtt méltóztassanak tudomásul venni, hogy a városnak mindannyian szívesen látott vendégei. A vendéglátó gazda jogával azonban úgy vélem, hogy nem élünk^ vissza, ha egy nagy kéréssel járulunk önök elé. Azt kérjük ugyanis, hogy amidőn hazamennek a világ különböző részeibe, necsak arról számoljanak be a lapok hasábjain, amit a föld méhe rejteget, hanem azokról az érzésekről és gondolatokról is, amelyek a magyarok szívében és lelkében élnek és amelyek ennek a szerencsétlen nemzetnek szemeiről elűzik az álmot, folyton azt látva, hogy ő lett a nagy világ árvája. Méltóztassanak elmondani, hogy tudományos vándorútjukban Európa közepén felfedezték azt a magyar nemzetet, amelyet Trianonban a világ nagy nemzetei — nem ismerve — meggyilkoltak. Méltóztassanak elmondani, hogy azokért a szolgálatokért, amelyeket a magyar nemzet éppen a nyugati nagy nemzetek kultúrájáért évszázadok alatt kifejtett, nem tövist, hanem a legmesszebbmenő elismerés babérkoszorúját várta. A világháború kitörése előtt Michelet, a híres francia történetíró, világhírű munkájában a magyarokról is megemlékezve, többek között úgy nyilatkozott, hogy a müveit nyugati nemzeteknek erkölcsi kötelessége a magyarokkal szemben fennálló tartozásukat lefizetni azokért a szolgálatokért, amelyeket a nyugati kultúráért évszázadokon keresztül kifejtettek. A trianoni békeszerződés hazánknak több, mint kétharmadától megfosztott és ezzel megbillentette Európa békéjének a mérlegét, amelyet egyensúlyban tartani — miként ezer esztendőn keresztül, úgy ezután is — csak NagyMatryarország lesz képes. Méltóztassék odahaza elmondani, hogy minden magyar ember lelke tele van keserü* éggel azért a kegyetlen és ami fő, igzságtalan^ ítéletért, amelyhez gonoszságban és indokolásban hasonló csak egy van még a világtörténelemben, amellyel a világ Megváltóját hurcolták a Golgota keresztfájára. Mondják el otthon, hogy dacosan és ártatlanságunk teljes tudatában felemelt fővel hordozzuk a trianoni igát, azzal a hittel erősödve, hogy van Isten az égben, aki megtorol minden emberi gonoszságot és a jókra és igazakra felhozza az ő napját, mert az Isten világában nemcsak Nagypéntekek, hanem Húsvétok is vannak. önök, igen tisztelt hölgyeim és uraim, eljöttek a világ minden részéről ehhez a forrás249. ülése 1929 február 6-án, szerdán. hoz, amely szüntelen azt juttatja eszünkbe, hogyha a hatalmas Isten azt közvetlen a trianoni békeszerződés aláírása előtt és nem utána buggyasztotta volna fel: a trianoni határt egész biztosan úgy húzták volna meg, hogy ez a forrás is többi természeti kincseinkkel együtt az oláhok martaléka legyen. E forrás mellett geológusok és teológusok találkoztak ma össze. Önök, mint geológusok bizonyára az elismerés pálmájával ékesítik nemzetünk kiváló férfiait: Böhm Perencet, Pávai Vájna Ferencet és Foller Gusztávot, akiknek kitartó és lázas munkájának eredménye ez a forrás, amely 1090 méter mélységből 73 fokes melegséggel jön fel, hogy napi 20 kiló jód, 30 kiló bróm és 76 métermázsa sótartalmával gazdagítsa a művelt világ által koldusbotra juttatott szerencstélen magyar nemzetünket. Érdemes férfiaink halántéka körül mi teológusok is megfontuk az elismerés koszorúját. Mi azonban e forrás mellett ennek a zúgásában, amellyel feltör, Isten üzenetét is halljuk: Ne félj, nem hagylak el téged! Ügy van! Millió és millió évekkel ezelőtt elsüllyedt világok sötét mély sírjából, egykori tengerfenékből üzen nekünk „az Űr és biztat. És mi, az 1090 méter mélységből feltörő víznek cseppjeiben, mint tükörben látjuk az Isten atyai orcáját, a mennydörgésszerű dörejben a hangját halljuk és ezekre felbátorodunk, kezünket újabb, meg újabb munkára vetjük, megsokszorosodott erővel dolgozunk és reggeli meg estvéli imádságunkban valljuk: Hiszünk egy Istenben, hiszünk egy hazában, hiszünk az isteni örök igazságban és hiszünk Magyarország feltámadásában.» (Éljenzés.) Igen tisztelt Ház! Ha tegnap az előadó úr az ő hatalmas, nagykoncepciójú beszédét nem végezte volna olyan ódaszerű lendülettel, mint ahogyan végezte, talán eszembe sem jutott volna, hogy én ezt a forrásnál elmondott beszédemet ma felolvassam. Miután azonban maga az előadó úr az egész fürdőkérdést bekapcsoltaaz irredentizmus gondolatába, én is bizonyságot akartam adni annak, hogy az én lelkemben is mennyire él ez a gondolat. Magyarország integritásába vetett hitem és reménységem adta nekem a bátorságot, hogy bemutassam ezt a beszédet, amellyel köszöntöttem a világ minden részéről a hajdúszoboszlói forráshoz zarándokló geológus tudósokat. Ügy a népjóléti miniszter úr, mint a pénzügyminiszter úr és a miniszterelnök úr is többször kifejezést adtak annak a szándékuknak, hogy a mi támogatásunkra jönnek és meg vagyok győződve arról, hogy ez a támogatás nem is maradt volna el, ha a forrás tényleg nem egy részvénytársaság kezébe ikerül. Világos, hogy a kormány, illetőleg az állam támogathat egy várostegy ilyen népegészségügyi intézmény létesítésében, azonban egy üzleti alapokra és talán nyerészkedési vággyal alapított részvénytársaságnak az állam nem nyújthat anyagi támogatást. Arra kérem azonban a népjóléti miniszter urat, méltóztassék megfontolás tárgyává tenni az általam felhozottakat és ne méltóztassék esetleg az én beszédemre reflektálva olyan kijelentést tenni, amely csak arra lenne alkalmas, hogy ott a lelkek még jobban izguljanak. Méltóztassék nekünk a reménység zöld olajfa-ágát mutatni meg, hogy igenis, — amint egyebekben is látjuk és tapasztaljuk a népjóléti miniszter úrnak magasabb altruista érzéseit és gondolatait, hiszen minden egyes törvénycikkében az altruizmus gondolata nyer kifejezést az emberek java és,