Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.
Ülésnapok - 1927-245
Az országgyűlés képviselőházának 245, ülése 1929 január 30-án, szerdán. 155 oda a népjóléti minisztériumot, nem azért, mintha az ott elért eredményekkel valami különösen .meg volnának a munkások elégedve, de mégis legalább foglalkoznak a dolgokkal, kezükbeveszik a dolgokat, és igyekeznek, ha mást nem, összehozni a két ellentétes felet, ha bérmozgalom van, vagy legalább leülnek, meghallgatják az érdekelt szakszervezetek vezetőit, elmondatják a konkrét panaszokat, és meghallgatják a tanácsokat, hogy hogyan akarnak segíteni. ISI ekünk azzal, hogy ezt a kérdést idehoztuk, nem célunk a szenvedélyek felizgatása, mert a szenvedélyek a nélkül is annyira fel vannak izgatva, hogy nem tudom, mikor ós hol áll meg ez a szenvedély. Nekünk csak egyetlenegy kötelességünk lehet: a kormány figyelmét az utolsó percben felhívni arra a szomorú jelenségre, amely itt az országban van. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ne tekintse a kérdést egyedül azzal elintézettnek, hogy ott vannak a szakszervezetek, ezeknek a helyiségei rendelkezésére állanak a munkanélkülieknek és az ottlevő vagyonból és Összegekből segélyezzék ezeket a munkanélküli munkásokat és ezzel enyhítsék azt a nagy tömegnyomort, amelyet ez a rendszertelen kapitalisztikus termelés különösen ebben az országban kitermelt. (Ügy van! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Rá kívánok mutatni arra, hogy igenis vannak bajok, amelyeken lehetne segíteni, ha a kormány gyökeresen akarna javítani, megfogná & dolgot és főkép, ha a kereskedelemügyi minisztérium ebben a tekintetben megtenné a kötelességét. Mert talán azt méltóztatnak mondani, hogy a munkanélküliség ina sem nagyobb, mint más években szokott lenni. Nem egy alkalommal halljuk azt a bölcs választ, hogy hiszen más államokban is vannak munkanélküliek; állandóan azt halljuk, hogy Angliában több mint egymillió munkanélküli van, halljuk, hogy Ausztriában, Németországban és más államokban mennyi a munkanélküli. Ez valószínűleg igaz, azonban azok, akik ezeket a kijelentéseket teszik, eifelejtm megmondani, hogy ott az állam, a város és egyéb köztestületek mennyire igyekeznek ezen a nyomoron enyhíteni, segíteni. (Ügy van! Ügy van! a szelsőoaloldalon.) Megteszik a kötelességüket azokkal szemben, akiket a társadalom időközönkint kidob magából, megfoszt kenyérkeresetétől és jövedelmétől. Majdnem minden államban törvénybe van iktatva a munkahiány esetére szóló segélyezés, akár államilag, akár városi rendszer alapján, de valamilyen formában támogatásban részesülnek a munkások. Éppen ma olvashattuk valamelyik lapban, hogy pl. az angol kormánynak az Ínségben lévő angol bányamunkások részére indított gyűjtés több, mint félmillió fontot eredményezett. Nálunk ebben a tekintetben nem hallunk semmit, ha csak azt nem, hogy a kormány valamilyen batyubálra készül, amellyel — úgy látszik — enyhíteni kívánja azt a nagy nyomort, amely itt nálunk különösen megvan. (Zaj a szélsőbaloldalon.) A munkanélküliek, a munkahiányban lévők száma sokkal nagyobb, mint az előző években volt, mert hiszen, amíg 1927 novemberében 12.313 munkanélküli volt, decemberben ez a szám már 14.362.-re emelkedett. Sajnos, nem áll rendelkezésünkre más hivatalos statisztika, amellyel igazolni lehetne azt, hogy a foglalkozás és keresetnélküli emberek száma tényleg mennyi, ez csak a szakszervezetekben nyilvántartott munka nélkül lévő munkások száma, . amely azonban körülbelül áttekintést enged arra nézve, hogy mennyi is lehet azoknak a száma, akik foglalkozás nélkül vannak. Nincsen benne ebben a számban a nagytömegű szellemi munkás, akiknek nyomoráról csak akkor kapunk képet, ha megnézzük, hogy amikor a főváros kiír valamilyen inségmunkát, milyen emberek jelentkeznek erre az inségmunkára, amelyért havi 80 pengőt kapnak. Az ember megdöbben, ha olvassa a lapokban a híreket, hogy kik azok, akik 80 pengős munkáért, 80 pengős átmeneti állásért, foglalkozásért adják be a kérvényüket és milyen protekciót kell igénybe venniök, hogy ehhez a 80 pengős havi fizetéses álláshoz is hozzá tudjanak jutni. Mindezek nincsenek benne az előbb említett számban. Aki künn él az emberek között, az látja ezt a szomorú helyzetet, amely lerí az emberek arcáról. Látjuk azt, hogy ellenállóképességükben napról-napra csökkennek ezek az emberek, napról-napra hódít tért a tüdővész, a gyermekhalandóság. Az emberek felhagyják lakásaikat, összeköltöznek, egy lakásba két család és ma-holnap már nem egy lakó lesz egy lakásban, hanem tömegével laknak együtt az emberek. Ott vanak pl. az állami bérházak, amelyek nemrég épültek, tömegével vannak bennük lakók, akik hónapok óta nem tudják megfizetni a lakbért (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) és a főváros az előtt a dilemma előtt áll, hogy a tél közepéin lakoltasson-e ki embereket 1 ? A főváros ezt semmiesetre sem fogja megtenni, mert mód lesz arra, hogyha meg akarná tenni, ezt megakadályozzuk. De a magánkapitalista valószínűleg kevésbbé bír ilyen érzékkel és kiteszi azt, aki nála lakbér nélkül akar lakni. Nem is a szám az, amely megdöbbentő — bár a szám is igen magas —% hanem megdöbbentő az a borzasztó körülmény, hogy ma egy munka nélkül lévő munkásnak munka nélkül eltöltött ideje nem olyan rövid, mint azelőtt volt, amikor 2—3 hét lefolyása alatt alkalma volt ismét munkát találni, hanem kétségbeejtő azért, mert-ma a munka nélkül levő munkásnál elmúlnak hónapok, amíg újra munkához tud jutni (Úgy van! a, baloldalon.) és nem ritka eset, hogy valamely szakmában egy év is eltelik, amíg újra megfelelő munkához tud jutni. Azonkívül, aki már elmúlt 45 éves, az, ha valamely gyár kapujánál jelentkezik, akkor végigmustrálja a művezető, végignézi, hogy elég ereje van-e még, elég jó fizikumu-e még és ha azt látja, hogy választania kell közte és az ugyanott jelentkező fiatalabb munkás közt, akkor mindig az öregebb marad a kapun kívül és a fiatalabb kerül be és az öregebje ott tölti el munkakeresés közben az idejét (Malasits Géza: Negyvenéves ember alig kap már munkát!) és ott vannak otthon a gyermekei, ott van othon a családja. Vannak szakmunkások, akiket személyesen ismerek nemcsak én, hanem társaim is a szakszervezetekből és a különböző egysületekből, akikről tudjuk, hogy valamikor verekedtek érte, valamikor csalták az egyik üzemből a másikba magasabb bérért és ezek a munkások ott vannak és kvázi segédmunkásnak ajánlkoznak, portási állásra is pályáznak (Zaj a szélsőbaloldalon.) és azt mondják, minden munkát vállalunk, bármilyen munka legyen is az, mi szívesen megyünk, csak valamit tudjunk keresni, mert nem bírjuk el, hogy otthon a gyerek éhezzék. Nézzük az egyik oldalon ezt a szomorú képet, a másik oldalon, pedig azt látjuk, hogy ezeknek a dolgozó munkásoknak munkája eredményeként milyen hihetetlen vagyon halmozódik össze egyes kezekben. Nem 22*
