Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.

Ülésnapok - 1927-245

Az országgyűlés képviselőházának 245. ülése 1929 január 30-án, szerdán. 125 Az export elősegítéséhez nagyban hozzájárul az a propaganda-akció, amelyet a földmívelésügyi minisztérium részben már keresztül is vitt és részben tervez. Propagandával azonban csak az utat lehet törni, magát az exportot megoldani még nem lehet. Üj piacokat kell teremteni. Üj piacok teremtéséhez azonban változtatni kell a jelenlegi helyzeten. Erre a minisztérium is törekszik. Mi magunk képviselők is, akik a második nemzetgyűlés elején künn voltunk az egyik interparlamentáris kongresszuson, láttuk, hogy milyen szívesen vennék például Dániában is a magyar bort. Amikor azonban egy borkereskedő nagyobb mennyiséget rendelt, nem kapta meg azt a biztosítékot, hogy ugyanebből a borból, ugyanazt az ízt, ugyanezt a fajtát nagyobb mennyiségben később is megkaphatja. Itt merül fel a típus-bor kérdése. Ezért igen melegen üdvözlöm — éppen az export szempontjából — ennek a törvényjavaslatnak a típus-borokra vonatkozó rendelkezését. Nagyon helyes, hogy a földmívelésügyi miniszter xír ebbe bevonja a gazdákat is, mert hiszen természetes, hegy csak így lohet biztosítani, hogy az a mennyiség, amelyre szükség van, állandóan rendelkezésére fog állani ennek az akciónak. Az export útjából azonban más akadályokat is el kell hárítani. Csak egy-két példát fogok felhozni, amelyek apróságoknak látszanak, de mindenesetre nagyban elkedvetlenítik a kiiJ földi vevőket attól, hogy Magyarországon bort vásároljanak. Az én vidékemen békeidőben általában osztrákok vásároltak bort, osztrák borkereskedők és osztrák vendéglősök. Ahogy ők állítják, évtizedes hosszú tapasztalatok árán jutottak arra a meggyőződésre, hogy az ő osztrák boraiknak feljavítására legalkalmasabb a magyar balatonmenti bor. különösen pedig éppen a Balaton északi partján termett bor. Békében ennek semmi akadálya nem volt, nyugodtan vásárolhatták ezt a bori Most azonban, mióta Ausztria meglehetősen nagy vámokkal és különböző más módokon akadályozza a magyar borrak oda való bevitelét, amit éppen a tőlünk elvett nyngatmagyarországi részek bortermelésével magyaráznak, az ottani borkereskedők és vendéglősök ritkábban látogatnak el hozzánk. Még ez a ritka látogatás is meg fog azonban ritkulni, ha hallani fogják, hogy olyat! nehézségekkel kell megküzdeniük, mint például egyik kereskedőnek vagy vendéglősnek, aki nagyobb mennyiségű bort vásárolt nálunk és üres hordókat küldött el érte. Az üres hordókért természetesen, minthogy a hordóbehozatalra magas vám van szabva, le kellett űzetnie a vámot a belépőállomáson. Eltekintve most attól, hogy végig az egész vonalon, ahol azok a hordók keresztül futottak, minden állomáson nagy vexatnráknak voltak kitéve, mindéi:ütt külön kellett igazolnia, hogy lefizette-e a vámot. — vájjon erre az il'ető állomások jogosultak vo'tak-e vagy nem, azt rem tudom, ez mindenesetre megtörtért — megtöltötték a hordókat, azután kiszállították. A kilépőállomás ugyanaz volt, mint a belépőállomás. A legtermészetesebb dolog az lett volna, hogy visszakapja a hordókért letétbe helyezett vámösszeget, minthogy ugyanolyan űrtartalmú, ugyanolyan mennyiségű hordók'voltak, mmt amelyeket behozott. Ez azonban rem történt meg. A vámhivata'ban azzal biztatták, hoíry adjon be kérvényt, akkor majd vissza fogja kapni, ki fogdák neki utalni. Hosszú hónapok telnek azonban el, míg a vámösszeget, amelyet az ilyen hordók után fizettek, végül is kiutalják. Az az osztrák kereskedő vagy vendéglős nem tarthatja forgótőkéjének jelentékeny részét a magyar belépő- vagy kilépőállomás vámpénztárában, míg végre a kérvény alapján a hivatalos apparátus nagy későn ós nehezen elintézi, hogy azt az összeget visszakapja a nélkül, hogy az időközi kamatveszteséget megtérítenék. De nemcsak a kamatról van végre is szó, mert az az iparos, vagy az a kereskedő az alatt az idő alatt megforgatja háromszor, négyszer is a maga tőkéjét, sokkal nagyobb érdeke fűződik neki ahhoz, mint a kamat. (Jánossy Gábor: Szent bürokrácia! — Meskó Zoltán: Miért mondja szentnek?) Esetleg meg lehetne csinálni azt, hogy azt az összeget az a belépő állomás tegye be a Wcrtheim-szekrénybe, és ha kijönnek a hordók, adják vissza. Nem kell más, mint megőrizni a garanciát, az a fontos, hogy ide ne hozzanak be idegen gyártmányt, nem is akarnak behozni, ez csak az ellenőrzés szempontjából fontos. Még az sem fontos, hogy a hordók azonosak legyenek. A kilepő-állcmásnál csak azt kellene vizsgálni, hogy ugyanannyi űrtartalom megy-e ki, mint amennvi bejött, mert el is törhet egy hordó. Akkor a kereskedő itt vásárol egy hordót és azt a hordót viszi ki, amelyet itt gyártottak. Legutóbb eery másik eset történt ugyancsak azon a vidéken. Az egyik borkereskedő eladott nagyobb mennyiségű bort egy svájci cégnek. Ez a svájci cég felszólította, hogy mindenekelőtt azonban egynéhány tartány próbaküldeményt küldjön és azután fogják a többi rendelést is lebonyolítani. Meg is érkeztek az Európában általános és elfogadott elvek alapján épült, megfelelő méretű tartánykocsik. Ezeket a tartánykocsikát akadálytalanul engedték végig egészen a rakodó állomásig. Amikor azután kezdték beszivattvúzni a bort a tartánykocsiba, kisült, ho^y ez egy-két tonnával meghaladja azt a tonna-súlyt, mint amennyi annak a vonalnak teherbíróképessége volt, amelyen csak 35 kilométert kellett megtenni. Egy vicinális vonal volt. Megakadt az egész szállítás, mert a magyar Államvasutak igazgatósága nem volt hajlandó megengedni, hogy a kocsi megtöltve ezen a rövidebb vonalon átmenjen. Utasították, hogy a szállítmányt vigye keresztül most Tapolca, Balatonfüred, Börgönd, Székesfehérváron át és azután menjen vissza megint a Veszprém—gráci vonalon Szombathelyre, holott ez körülbelül 250 kilométer differenciát tesz ki. Elsősorban is nem kapja meg a díjvisszatérítést, másodsorban pedig drágább a szállítási költ-ég és végül hosszabb időt is vesz igénybe a szállítás. Megindultak a tárgyalások ebben az irányban, végül úgy tudom, úgy döntöttek, hogy mégis Fehérváron át menjen a szállítmány, azonban azt a díjat fogja fizetni, mintha Jutás—Veszprémen át került volna erre a vonalra. Igaz, hogyha literenként számítjuk, ez nagyon jelentéktelen összeg, de amikor egy nagy szállításról van szó. kétségtelen, hogy lényegesen megdrágítja ezt a szállítmányt. Én úgy tudom, de azt hiszem laikus ésszel mindenki azon a véleményen van, hogy az ilyen műszaki számításnál mindig egy bizonyos biztonsági koefficienssel dolgoznak, hogyha azt mondják, hogy annak a^ vágánynak, vagy annak a vasúti vonalépítménynek megengedett teherbíróképessége 23 vagy 24 tonna, akkor az bizonyára legalább 6 vagy 10%-os biztonsággal van megállapítva. Itt tehát egy vag^ két tonna differencia nem számít, rendkívüli ecetben tehát ezt meg lehetne engedni. Talán ahhoz lehetne az engedélyt hozzákötni,