Képviselőházi napló, 1927. XVI. kötet • 1928. november 9. - 1928. december 19.
Ülésnapok - 1927-233
488 Az országgyűlés képviselőházának 233. seggel sem, melyet ennek a javaslatnak tárgyalásánál tapasztalni alkalmam volt, amely javaslatnak forgópontja — hogy úgy fejezzem ki magamat — az a megszorítás, hogy ;i | képviselők szólásszabadságát két irányba:i is tangálja; először abban az irányban, hogy a szólást időhöz korlátozza, ami kétségtelenül a vita nívójának rovására fog menni, másfelől pedig ezzel szemben az úgynevezett guillotine szakaszt is felállítja, meit hiszen dacára az időben korlátozott szólási jognak, a többség vagy akár a Képviselőház bármely oldaláról jogában áll egy képviselőnek a vita bizonyos stádiumában felállani és a vita berekesztés él indítványozini. Mondom, nem kívánok azzal a nagyon különös és komikus látvánnyal foglalkozni, hogy amikor a Képviselőház előtt egy javaslat, a kilotűrnek ilyen kétoldalú irányával, kétoldalú mértékével is korlátozni kívánja a szólásidőt és azt a lehetőségig megszorítani iparkodnak célszerűségi és egyéb szempontokból, ugyanakkor a mélyen t. előadó úr három és félórás beszédben indokolta meg a felszólalások egy órára korlátozásának szükségességét (Ügy van! Úgy van! balfelől.) s egy általam különben igen nagyrabecsült szónok nagyon értékes beszédéről, Griger Miklós t. barátomról is beszélek, aki szintén az egyórás d : skusszió-időtartam mellett szólalt fel és e mellett az álláspontja mellett éppen egy és háromnegyed órán át érvelt. (Kun Béla: Ez a groteszk helyzet!) Mondom, ezeket a kis detail kérdéseket csak per tangentem kívántam érinteni; a magam részéről tisztán abból a szempontból kívánom azt a törvényjavaslatot tárgyalni, — újólag is megismétlem — hogy a parlamentáris kormányformának lényegével, annak tulajdonképpeni kvintesszenciájával ez a házszabályrevizió mennyiben egyeztethető össze. Nagyon jól méltóztatnak tudni, nem kívánok ebbe sem mélyebben belemenni, — hogy a régi kormányzati rendszerek után, amelyek legelsője volt, ugyebár, az egyeduralkodó önkényes akarata, a suprema lex voluntas regis, — a legrégibb kormányformák, tudniillik mindig ezen épültek fel — apránkint fejlődött ki a különböző kormányzati tevékenység, amelyek közül a parlamentáris kormányformát megelőzte az az idő, amikor az úgynevezett kamerális rendszerek voltak érvényben, amikor a király által kinevezett vagy meghívott tanácsosok, az ország nagyjai, stb., mindazok, akiket az uralkodó hatalom erre méltónak és megfelelőnek tartott, intézték az országok sorsát anélkül, hogy ebbe a misera plebsnek, amelynek dolgairól tulajdonképpen a legtöbb esetben szó volt, a legkisebb befolyása, legkisebb beleszólása lett volna. Az évszázadok folyamán ezeket a merev kormányzati rendszereket a demokrácia terjedésével, általában a népműveltség terjedésével állandóan ostromolta az a másik irány, amely azt követelte, hogy a kormányzatban egyaránt részt vehessen mindenki, aki az országnak tagja, aki állampolgár, akinek dolgai felől rendelkeznek, aki adót fizet, tehát közterheket visel. Szóval demokratizálni kívánták magát a törvényhozást is és ami a törvényhozással együtt jár, az országok tulajdonképpeni kormányzását. A parlamentáris rendszer lényege miben kulminál? Abban, hogy a nemzet választott képviselői, — amiben már benne foglaltatik az, hogy nem rátukmált, hanem önként választott képviselői — legyenek azok, akik egyfelől a törvényeket meghozzák, másfelől pedig magát a kormányzást a köznyilvánosság előtt ülése 1928 december 13-án, csütörtökön. megfelelően ellenőrizhetik. A parlamentáris államformának a lényege tehát micsoda 1 ? Elsősorban a törvényalkotási jog, másodsorban a meglevő kormányzat nyilvános ellenőrzése, amely kettőből önként folyik, egy harmadik feladata a parlamentáris kormányrendszernek az, hogy állandó kontaktust létesítsen a kormányzottak és a kormányzók között, ahol nyilvános érintkezés útján cserélődhetnek ki azok az eszmék, amelyeket az ország kormányzásában érvényesíteni szükségesnek tartanak. Ha ebből a három szempontból vizsgálom ezt a javaslatot, kénytelen vagyok megállapítani azt is, hogy a parlamentáris kormányrendszer fejlődésével mindinkább és inkább háttérbe szorult az országgyűlésnek tulajdonképpeni törvénycsináló feladata, mert hiszen a gyakorlati élet tanította meg rá a nemzeteket és parlamenteket, hogy a plénumokban, ahol sok száz ember szólhat a dolgokhoz, jó törvényeket, olyan törvényeket, amelyek a többi törvények figyelembevételével, azokkal összhangban hozandók meg, tulajdonképpen létrehozni nem igen lehet. Éppen ezért a parlament törvénycsinálási feladata tulajdonképpen csak törvényratifikáló feladattá változott át és beállott az a helyzet, hogy a törvényeket a minisztériumok törvényelőkászítési osztályai dolgozták ki és a Képviselőház elé tulajdonképpen már készen csak azért kerülnek, hogy a Képviselőház az így megalkotott és a plénumban nyilvánosan megtárgyald javaslatokat a maga ratifikálásával törvényerőre emelje. Na csak ebből a szempontból vizsgálom a javaslatot, bizonyos mértékig koneedálnom kell, lehet olyan felfogás is, amely azt vallja, hogy miután a Képviselőiháznak úgy is tulajdonképpen a ratifikálás a főfeladata, szükségtelen az, hogy a Képviselőház ezeket a törvényeket per longuin et latum hetekig, sőt hónapokig tárgyalja. Az első és főf el tétéi azonban az, hogy a törvények akként készüljenek, amint azok készültek abban az időben is, amikor én mint képviselő először jelentem meg ebben a Képviselőházban. A régi időkben, mielőtt egy-egy törvénnyel a kormány elő*jött, az a legkülönbözőbb retortákon ment keresztül. A kodifikáló osztályok nem elégedtek meg azzal, hogy* egy-egy kis bürokratikus nagyság elolvasott valamely külföldi törvényt s azt úgy, ahogy átváltoztatta a szerinte a magyar viszonyoknak megfelelően, nem egyszer azzal a hátsó gondolattal, hogy ez a törvény bizonyos olyan helyzetet fog teremteni, amely helyzetnek új bürokráciájába n a törvény compilátora is jól elhelyezkedhetik, hanem mindig arra iparkodtak, hogyha külföldről vettek is át bizonyos intézkedéseket, azokat a lehetőségig meggondolva és megrágva úgy hozzák a Képviselőház elé, hogy a Képviselőháznak azon már legfeljebb elvi szempontból lehessen vitáznia. Nagyon jól emlékszem, hogy csak egy törvényt említsek, a gazdasági cselédtörvény történőiére, Bródy Ernő t. barátom a tanúm, akivel abban az időben meglehetősen kemény vitákat folytattunk ugyanezekről a padokról. Azt a törvényt esztendőkön át készítették elő. Megtárgyalta minden néven nevezendő szaktestület, megtárgyalták az összes érdekeltek, megtárgya'táik jogi. alkotmányjogi és egyéb szempontokból a legkülönbözőbb minisztériumok. Amikor már mindezeken a retortákon keresztülment, akkor még inagy nyilvános ankétek elé került, amelyekben a legkülönbözőbb felfogású emberek vettek részt, amit azzal
