Képviselőházi napló, 1927. XV. kötet • 1928. július 5. - 1928. november 8.
Ülésnapok - 1927-201
Az ofszággimles képviselőházának 201. ülése 1928 július 10-én, kedden. 97 nincsen, lakbérük nincsen, semmiféle egyéb járandóságot nem kapnakA vasúti mukások 1925 februárjában 6%-os bérjavitást kaptak, de azóta jóformán semmit sem, mert. minden fizetés javítást azzal utasít vissza az Államvasút vezetősége, hogy neki tartania kell magát a vas- és gépgyárak bérnivójához- Ez tökéletesen helytelen szempont és álláspont, mert szerintem az állam üzemeinek, mint munkaadóknak okvetlenül a munkaadók élén kell járniok bér tekintetében és feltétlenül példát kell statuálniuk abban, hogyan fizessék a gyárak és az üzemek munkásaikat és alkalmazottaikat. Nem szabad tehát ürügyet keresni a munkabéremelés megtagadására azzal, hogy mások sem fizetnek jobban, ellenkezőleg példát kell adni, hogy a munkások a többi helyeken hivatkozhassanak arra, hogy az állami üzemekben milyen a fizetés és ennek következtében a maguk sorsát a privátüzemekben is megjavíthassák. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Ha kibírják! — Kot hen stein Mór: így kellene lenni!) L'zcket voltam bátor az állami beruházások kapósán az igen t, kereskedelemügy minister ur figyelmébe ajánlani abban a meggyőződésben, hogy a vasúti munkásságnak és a vasúti alkalmazottaknak általam az időre való tekintettel csak változatosan érintett sérelmeit gondos tanulmányozás tárgyává téteti és felhasználva azokat a lehetőségeket, amelyeket a beruházások nyújtanak, és amelyeket remélhetőleg egyéb források is nynjtani fognak a közeljövőben, iparkodni fog az államvasuti alkalmazottak és munkásság szociális helyzetét radikálisan javítani; épen azért radikálisan, mert nagy a distancia a fizetés és a mai életszükségletek között; épen azért gyökeresen és radikálisan, mert azt a befektetést, ami ezen a réven történik, kidobott pénznek és improduktiv befektetésnek tekinti semmiképen nem lehet. Hiszen a vasút, mint üzem annak hasznát fogja látni, ha a maga munkássága és tisztviselői azzal a nyugodt öntudattal dolgoznak, hogy életgondjaik elviselésében üzemük a teljesítés határáig segítette őket. A beruházási javaslatot elfogadom. Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Fábián Béla! Fábián Béla: T. Képviselőház! Nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, mint az előttem felszólalt t. képviselőtársam. Én ugyanis nem fogadhatom el ezt a javaslatot. Nem fogadhatom el elsősorban azért, mert szerény véleményem szerint olyan célokra is javasolja a beruházást, amely célokat határozottan káros beruházásoknak vagyok kénytelen minősíteni, másodsorban pedig nem fogadhatom el azért, mert igaz, hogy a népszövetségi kölcsön megmaradt részét is beruházási célokra fordítja, de a beruházni javasolt összegeknek legnagyobb nélsze ;— 90 millió pengő — költségvetési feleslegekből származik, tehát az emberek könnyéből és az emberek véréből. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nem fogadhatom el azért, mert ha már ezeket a beruházásokat feleslegekből eszközlik, ezeknek legalább olyanoknak kellene lenniök, amelyeik könnyet szárítanak fel és a nemes magyar vér további kiömlését akadályozzák meg. T. Képviselőház! Amikor a jelen generáció terhéről van szó, legelsősorban tekintetbe kell vennünk azt, — különösen, ha a jövő generációt tehermentesíteni akarjmk -- hogy miken ment keresztül ez a jeleu generáció. Ez a generáció volt az, amely ott volt a Doberdón, amely küzdött a lengyel sárban és amely végigkinlódta Wolhynia homokját. Ez a generáció volt az, amelyik végigkinlódta a forradalmakat, ez a generáció szenvedte el a pénz értékromlását és ez a generáció volt az, amelyik végigszenvedte a szanálás és a pénz stabilizálásának első következményeit. Lehetetlenség tehát az, hogy amikor olyan beruházásokat eszközlünk, amelyeiknek célja jövendő nemzedékek tehermentesítése, jövendő nemzedékek életének könnyebblé tétele, ezeket a beruházásokat olyan pénzből eszközöljük, amely pénz keserves kinnal, véres verejtékkel, vérrel és könnyel tapad össze. Azt mondottam, hogy e beruházások között, amelyeket a t. kormány eszközölni óhajt, a beruházások kétféle fajtáját különböztetjük meg. Legelsősorban vannak a hasznos beruházások és azután vannak a káros beruházások. Káros beruházásoknak nevezem azokat a beruházásokat, amelyek nem szolgálnak az egész nemzet javára, (Rassay Károly: Amelyek csak egyes embereknek szolgálnak hasznára!) hanem csak egyes emberéknek vannak hasznára és az egész nemzeti társadalomnak és a gazdasági életnek kárára szolgálnak. (Kun Béla: Például annak a lillafüredi melegvíznek a keresése, amelyet nem találnaik!) A hasznos beruházások között legelsősorban kell említenem azokat a hiteleket, amelyeket e törvényjavaslatban az iparos- és kereskedőtársadalom részére állapit meg. De most, amikor itt tudomásul vesszük ezeket a beruházásokat és egyszersmind reklamáljuk ezeknek csekély összegét, szembe kell állítanunk, hogy míg az egyik oldalról az iparos- és kereskedőosztályt, amely már nem bír lélekzeni, akarják kis hitelekel feltámasztani, addig az iparos- és kereskedőtársadalom adójából azokat a szövetkezeteket akarják megint feltámasztani, amely szövetkezetek szerény nézetem szerint a magyar gazdasági életben káros szerepet töltenek be. (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) Ha az iparos- és kereskedőtársadalmat állami hitelekkel akarjuk alátámasztani azért, mert már maga a kormány is belátja, hogy ezek rossz anyagi helyzetben vannak, akkor legelsősorban meg kell állapitanunk azt, hogy nemcsak az a fontos, hogy hitelt adjunk ezeknek, mert hiszen a hitelből nagyon kevés iparos és nagyon kevés kereskedő kap és amennyiben kapnak, sajnos — ezt külön alá kell húznunk — 14—15%-os állami hiteleket kapnak. (Kun Béla: Ugy van! Ugy van!) Ez fantasztikus dolog. Hiszen miből lehet megkeresni ezt a pénzt? Ha pedig 14—15%-os állami hiteleket adnak, akkor mit számítsanak a vidéki pénzintézetek 1 ! Ha a kormány az iparnak és kereskedelemnek akar segítségére sietni, akkor elsősorban egy feladata van, amely minden iparost és kereskedőt egyaránt érdekel, hogy szakítson véget azoknak a rettenetes zaklatásoknak, amelyek elveszik az embereknek munkakedvét és életerejét. Itt a hitelkérdésnél legelsősorban azt kell megállapítanunk, hogy azok a kereskedők és iparosok, akik nem tudnak hitelhez jutni, rá vannak utalva vidéki takarékpénztárakra. Ezeknek a vidéki takarékpénztáraknak állandóan szemrehányásokat tesznek a pénzügyministeriumból: mikép lehetséges az, hogy ők 16—17—18%-os pénzeket adnak kisiparosoknak és kiskereskedőknek, közben azonban megfeledeznek arról, hogy a Nemzeti Bank ugyanezeknek az intézeteknek visszleszámitolását csak
