Képviselőházi napló, 1927. XIV. kötet • 1928. június 13. - 1928. július 04.
Ülésnapok - 1927-185
Az országgyűlés képviselőházának 1S5. ülése 1928 június 13-án, szerdán. 25 Elnök: A képviselő ur nincs itt. Következik? Gubieza Ferenc jegyző: Bárdos Ferenc! Bárdos Ferenc: T. Képviselőház! A 31. § állapítja meg azt, hogy e törvény szempontjából az eléléssel járó biztosítási eset a 65 év betöltése. Már az általános tárgyalás során rámutattam arra, hogy Magyarországon a közegészségügyi viszonyok olyanok, hogy semmiképen sem teszik indokolttá azt, hogy a 65. évet tartsuk meg. Hivatkozás történt itt arra, hogy több külföldi államban is megvan a 65 éves korhatár. Minthogy azonban nálunk a halandóság sokkal nagyobb, minthogy nálunk az emberek átlagos életkora sokkal kisebb, mint a hivatkozott államokban, továbbá minthogy Magyarország éghajlati viszonyai olyanok, — nem is beszélve egyéb körülményekről — hogy itt az emberek átlag rövidebb ideig élnek, mint a nyugati államokban, erre való tekintettel tisztelettel javaslom, hogy a 31. §-ba a 65 életév betöltése helyett a 60 életév betöltése iktattassék be. Elnök: Szólásra következik? Gubieza Ferenc jegyző: Propper Sándor! Propper Sándor: T. Képviselőház! Ennél a szakasznál az általános vita folyamán kifejtettem álláspontomat és felhoztam azokat az érveket, amelyekkel indítványomat alátámasztom. Az utolsó pillanatokban a szakasz megszavazása előtt még egyszer megkísérlem a minister ur lelkiismeretét ennek a kérdésnek irányában megpuhitani és megkérni, hogy engedjen merev álláspontjából és járuljon hozzá ahhoz, hogy az öregségi biztositás felső korhatára a 60 év legyen. Ha 65 évben álllapitjuk meg a felső korhatárt, ez egyszerűen azt jelenti, hogy öregségi biztositás tulajdonképen nieni lesz, csak magában a címben és nem marad más az egész javaslatból, mint a rokkantbiztositás és esetleg az Özvegy- és árvaellátás, az öregkori biztositás meghatározást azonban semmiképen sem 'érdemli majd meg a törvény. Az általános vita folyamán már rámutattam arra, hogy maga az indokolás is három százalékban állapítja meg a 60 évet elért munkavállalók arányszámát, ennek felében a 65-ik évet elért munkavállalóik arányszámát, tehát az indokolás szerint is a szóbajöhető biztosítottak másfél százaléka az, amely a felvett statisztika szerint a 65-ik életévet elérné. Már az általános vita folyamán rámutattam arra is, hogy ez a percentszám- milyen fájdalmasan alacsony, de ez még csak azt jelenti, hogy másfél százalék eléri a 65-ik életkort, nem jelenti egyben azt, hogy túl is éli és mennyivel éli túl. Úgyhogy merem állítani, hogyha a 65 év helyett a statisztikai számitások alapjaiul a 70 évet venniétnk, vagy miután itt már magas korról van. szó, a 67-ik vagy 68-ik évet, — mert itt már | nem igen lehet az évekkel dobálózni — akkor ; rájöinnémlk, hogy a 67—68., sőt a 70-ik életév egészen minimális, talán • egy félpercentet sem tenne ki. Ha pedig 65 évben állapítjuk meg a korhatárt és ha valóban helyes a statisztika : eredménye és csakugyan másfél százaléka a biztosítottaknak eléri a 65 éves életkort és belép a járadék élvezetébe, akkor is egészen bizonyos az, hogy a járadékosok nagyon kevés idíeig veszik igénybe a biztositás szolgáltatásait, úgyhogy teljes mértékiben fennáll az^ én szomorú megállapitásom, hogy a 65 éves életkornál öregségi biztositás tulajdoníképien nincs. Hiszen nemcsak a rossz lakásviszonyok, a rossz gazdasági viszonyok, általaiban a rossz életviszonyok mellett élő ipari és kereskedelmi KÉPVISELŐHÁZI NAFLÖ. XIV. ., , munkásság halálozási arányszáma nagy, hanem a tisztviselői nyugdíj ásóiknál, a köztisztviselői nyugdíjasoknál is tudjuk, hogy nagyon kevés azoknak a száma, akik nyugdíjukból élvén, hosszú kort érnek el munkával eltöltött élet után. Teljesen indokoltnak és jogosnak tartom, ha a korhatárt leszállítjuk 60 évre és nem irigyeljük azoktól a munkáiban kiöregedett munkásoktól azt, hogyha még két-három-négy vagy öt esztendeig nyugodtan, munka nélkül, nagyon szeréinyen, mert hiszen a járadék kicsiny, de mégis nyugodtan, munka nélkül élhetnek. Ha a 65 éves életkort meghagyjuk, akkor ezt a lehetőséget vonjuk el az öreg munkáisoktól és bizony itt legfeljebb a statisztika. áU majd rendelkezésünkre, amelyekkel majd tudomására fogják adni a világnak, amelyben beszámolnak, és nyilvánosságra fogják hozni, hogy néhány száz ember talán elérte a 65-ik életévet, de a 66—67-ik életévében bucsut mondott a világnak és bucsut mondott a járadéknak ós nem sok része volt ebből a szociális törvényhozásból. Kérem a minister urat, fontolja meg mégegyezer a dolgot. Persze, itt elénk áll majd a matematika akadálya, amelyet bizonyára szembeszegeznek most is, miként előbb a bizottsági tárgyaláson is, mint olyan akadályt, amely lehetetlenné teszi a korhatár leszállítását. En azonban nem konokságból, de ragaszkodom ahhoz, hogy a matematika ezt kibirja, ki kell birnia; ha pedig nem birná ki, az első ötéves időszak lejárna ós kedvezőtlenül ütne ki a mérleg és a matematika — nem tudom — talán helyesnek bizonyulna, vagy talán még rosszabb volna a helyzet, mint amennyire a matematika ezt kontemplálja, akkor is nagyon élénken el tudom képzelni azt, hogy az állam a maga anyagi készültségével és erejével egy kicsit mélyebben nyúl bele a kincstárba és valamivel többel járul hozzá a biztositás terheihez, de viszont megszerzi önmagának és megszerzi a szociális gondolatnak azt az elégtételt, hogy a öreg munkásokról nemcsak betű szerint, hanem a valóságban is gondoskodott. Én veszélyesnek tartom magára az intézményre, magára az egész szociálpolitikai elgondolásra ezt a 65 éves életkort s amennyire én ismerem a közhangulatot, tudom, hogy a nagy dolgozó tömegek és a terheket vállaló tömegek nem fogják megnyugvással venni ezt az intézkedést, jóllehet itt szembe lehet szegezni azt az álláspontot, hogy nemcsak öregségi biztositásról van szó, hanem a közbeeső rokkantságról, a korai halál következtében előálló özvegy- és árvaellátásról. Ez mind bele vari kalkulálva, ezek mind bének, mind szolgáltatások, azonban mégis csak — ezt pszichológiailag kell venni — az az ideál lebeg mindenki szeme előtt már fiatal kora óta, hogy öregsége idején nyugodtan élhessen. Az embert tehát nem nyugtatja meg az, hogy majd halála után a családja járadékot kap. Megnyugtatja bizonyos mértékben, de mégis csak az az ideál, hogy majdan öreg korában munka nélkül pipázgatva töltsön el néhány esztendőt. Én azt hiszem, ez az egyetlenegy, ami az embereket e törvényjavaslat irányában megnyugtathatja, csak ez a lehetőség és remény az, amely őket a teherviselésnél valahogyan jókedvre hangolja és szívesen vállaltatja velük a terheket. A 65 év oly korhatár, különösen a háborús izgalmaik átélése után, a háború után konstatálható nagy egészségügyi romlás után, hogy nagyon kevesen remélhetik, nemcsak a munkásosztálybeliek, hanem a magasabb társadalmi osztálybeliek sem igen - számíthatnak 4