Képviselőházi napló, 1927. XIV. kötet • 1928. június 13. - 1928. július 04.

Ülésnapok - 1927-191

2:30 Az országgyűlés képviselőházának 191. ülése 1928 június 21-én, csütörtökön. ülésen és ugyancsak cáfolat nélkül maradt közbeszólása arra a módosításra vonatkozólag-, amely szerint fenn fog állani egy megváltási kényszer és jaj annak, aki ennek a kényszernek alá nem veti magát, mert az a megtámadhat'atlan és az ebben a parlamentben annyiszor emlegetett szent magántulajdon ellenére is minden kártérítés nélkül be fogja csukhatni a maga gyárának kapuit. Ha azután a svéd-amerikai gyufatröszt szempontjából nézzük a kérdést, akkor meg kell állapitanunk azt, hogy a tröszt ideálisabb megoldást a maga számára elképzelni sem tudott. Sehol a világon, ahol lábát megvetette, ahol a gyárakat kisajátította, vagy részvénytöbbségüket megszerezte, ezt el nem érhette. A megoldás ideális volta abban rejlik, hogy egy terhes feltételű kölcsön és egy egészen ismeretlen nagyságú jutalék ellenében megkapják 50 évre egy 8 millió lakosságú terület teljes gyufafogyasztását. Nem tudom, t. Ház, vájjon anynyira biznak-e a jelenlegi rendszer örökkévalóságában és annyira nem biznak egy szociális szellemű kormányzati rendszer jövetelében, (Csák Károly: Most is az van!) hogy ezt a javaslatot ilyen módon akarják kierőszakolni, de ha különben gondolnának esetleg erre a szociális szellemű és a fogyasztók érdekét képviselő kormányzatra, akkor egészen egyszerűen a pénzügyminister ur indokolását kell idéznem, aki a javaslatot, amikor rendeleti jogot követel a maga számára, azzal indokolja, hogy a gazdasági életet érintő kérdésekben az érdekeltek nagyon hamar megtalálják a törvény megkerülésének módját. Tehát a törvény ezek szerint is kimondottan ezekre az urakra nem vonatkozik. Ezek az urak meg fogják keresni és mindig meg fogják találni, még abban az esetben is,ha ezt a rendszert egy szociálisabb' szellemű kormányrendszer fogja felváltani, a módját, — aminthogy a nagytőke mindig megtalálja a módját — annak, hogy gazdasági érdekeiket még a törvény paragrafusainak^ áthágásával vagy megsértésével is kiverekedjék a maguk számára. Egészen utoljára hagytam — mert a meggondolások során különben is egészen a végén szerepel — Magyarországnak pénzügyi érdekét. Erre csak azt kell mondanom, hogy van egy fizetési mérlegbeli passzivitás, ami a kapitalista értelemben vett államgazdálkodásnak a legnagyobb veszedelme. Ezt a fizetési mérlegbeli passzivitást elősegíti és alátámasztja az a kölcsön, amelyet — hogy a minister ur szavaival éljek — a tárgyalások során a minister urnák, mint eredményt sikerült elérnie. Annak ellenére, hogy a szerződés benyujtatott és annak egyik aláírója épen a minister ur, nincsen tisztázva, hogy kivel tárgyaltak, miért tárgyaltak, mi^ késztette a magyar kormányt erre a tárgyalásra, honnan bukkantak elő ezek a rejtelmes svédek, de főleg nincsen tisztázva az, hogy miért büszkélkednek egy olyan sikerrel, amelyről nem én, hanem az előttem szólott igen nagy^ súlyú és tekintélyű képviselőtársaim állapítják meg, hogy lényegében nem egyéb, mint az állami szuverenitás egy integráns részének elkótyavetyélése. Újból hangoztatom azt, amit beszédem elején mondottam, hogy a szocializmus, a szociáldemokrácia nem ellensége a monopóliumoknak, ha azok közkézen, az állam tulajdonába és kezelésében vannak, sőt akármilyen revizionálista szocializmus is a nációnálizálásban, tehát egy állami monopóliumban látja a gazdasági élet átalakításának legbiztosabb módszerét. Természetesen azonban, hogy ezt a monopol izálást, nem a magánmonopóliumok biztositásában. hanem igenis az állami monopóliumok létesítésében látjuk. A magánmonopóliumoknak tarthatatlan szisztémáját maga az indokolás is egész érezhetően aláhúzza, amikor, minden bizonyítás mellőzésével ugyan, de azt mondja, hogy a gyufa minden tekintetben, ugy a gyártmányoknak standardizálása, mint az eljárásnak fejlettsége révén megérett a monopóliumra, tehát a gyufamonopolizálásra alkalmas és szükséges valami, mégis a tapasztalatok folyamán az állami monopóliumot nem tartja alkalmasnak. Az indokolás itt egész egyszerűen megállapítja és leszögezi egy szóval azt, hogy »tapasztalat«, de bővebben nem fejti ki, hogy ezek a tapasztalatok milyen természetűek. Arra vonatkoznak-e az állami monopóliumok körül szerzett tapasztalatok, hogy állami monopólium esetén nincsen közvetítői jutalék, nincsen egy olyan konzorcium, amely egy vágással, de egy egész életre bebiztosíthatja magát, amely uj dinasztiákat, uj arisztokráciát alakithat, a Harruekérnek mintájára, azzal a különbséggel, hogy itt nem a háború szanálásáért, nem lovagi szolgálatokért akarnak donációkat osztogatni, hanem épen a régi donációk tulajdonosainak felsegélyézésére hübéruraság alá akarják adni az ország minden fogyasztóját. Azt is kell kérdezni, amikor ilyen egyszerűen végez az állami monopóliumokkal az indokolás, hogy az állami monopóliumok irányítása körül talán azt tapasztalták volna, hogy azok irányítása, vezetése talán nem történik a kellő szakértelemmel, a kellő szakszerűséggel vagy a szükséges lelkiismeretességgel? Talán túlteng benne a fiskális elem. vagy pedig épen ez az üzleti szellem javára teljesen elhanyagoltatik. Ezekre a kérdésekre tulajdonképen választ kellene adni, amikor itt állást akarnak foglalni egy magánmonopólium mellett, mert az indokolás apodiktikussága nem a kézenfekvő igazságnak, hanem egészen egyszerűen az érvelés hiányának bizonyítéka. Azt mondja továbbá az indokolás, hogy ennél a monopóliumnál is a kontingentálás eszköze mutatkozik a legcélravezetőbbnek ugj, mint az a szeszgyári termelésnél van és egészen kedves ártatlansággal bevallja, hogy a kincstár és a termelő majd ebben a kérdésben meg fognak egymással egyezni. Megfeledkezik azonban egészen és tökéletesen a kincstár és a termelő érdekei mellett a fogyasztóról, akinek csak abban az imaszerű óhajtásban juttat szerepet, hogy remélhető, hogy biztositani lehet majd a fogyasztók és a kincstár közös érdekeit, bár én ebben a kérdésben a fogyasztónak és a kincstárnak semmiféle közös érdekét felfedezni nem tudom. Nagyon érdekes és mulatságos különben is a szesz analógiája, mert ennek a recipéje talán abban a formulában foglalható össze a fogyasztó számára, hogy fogyassz drágán, növeld a gyárak profitját, tedd lehetővé azt, hogy ők olcsón szállíthassanak külföldre. Ha azután a magad verítékének, a magad adózásának árán lehetővé tetted, hogy a határon túl, akár a tengeren túl is olcsóbb szeszt, cukrot vagy ebben az esetben olcsóbb gyufát fogyaszthassanak mások, mint te ott, ahol azokat az árukat termelik, akkor nem vagy oktalan, nem vagy béketűrő, nem vagy bárgyú, hanem a szó kapitalista értelmében vett hazafi vagy. Ezek mögött az érvelések mögött azonban egy egészen más dolog búvik meg, az tudniillik, amit előttem már mások részletesebben is kifejtettek, hogy a javaslat azért jött ide, azért került ide, mert a gyufatröszt késznek mutatkozott