Képviselőházi napló, 1927. XIV. kötet • 1928. június 13. - 1928. július 04.

Ülésnapok - 1927-190

Az országgyűlés képviselőházának 190. ülése 1928 június 20-án, szerdán. 197 azoknak a széles néprétegeknek, amelyek való­ban rászorulnak a legnagyobb segítségre, most már törvényi mankót helyezzünk a hónuk alá és igyekezzünk nehéz helyzetükön javítani. Amikor ennek a mai, úgynevezett keresztény­nemzeti kormányzatnak gyökerét, alapját ke­resem, azt találom, hogy ezt meg lehet találni abban a kimondottan keresztény szervezetben és mozgalomban, amely nem a forradalomban kelt és csapott lángra, hanem amely mozgalom már eredetileg, egy negyedszázaddal ezelőtt is vallotta, a maga rendíthetetlen alapelveit val­lotta már abban a régi, liberális időben is, amikor még bizony sokszor szégyenkezve kel­lett e mellett az irányzat mellett állást fog­lani. Ennek a mozgalomnak van másutt is ered­ménye. Kénytelen vagyok rá hivatkozni, — hiszen büszkén hivatkozom rá — hogy a megszállott területeken is hatalmas és igen szépen fejlődő szervezetekként maradtak meg azok a szervezetek, amelyeket a háború előtt alkottunk. És ha nem megyek messze, csak a szomszédba, látom, hogy a megszállott Felvidéken épen a kersztényszociálista moz­galom volt az első, amely bátran szembenézett a csehek letÖrési mozgalmával, amely szót adott az elfojtott magyarságnak és amely őszintén, becsületesen és sok nehézség között képviseli a nehéz szociális kérdéseket a prágai parlamenttől kezdve különböző más helyekig, ahol a magyarság védelmét és érdekeit lehet szolgálni. Tehát ilyen nagyjelentőségű és nagy­fontosságú ez a mozgalom és ma már minden komoly ember és réteg belátja, hogy ezeket a szervezeteket nem szétszórni kell, nem meg­neheziteni kell a_jnunkásságnak ilyen irányú szervezkedését, hanem magának a kormány­zati bölcseségnek is oda kellene hatnia, hogy erősitse, támogassa ezeket a szervezeteket^ ab­ban, hogy nagy kérdéseiket szervezeti, társa­dalmi utón, gazdasági közületek és csoportok­ként oldják meg, mert szerény nézetem az, hogy ne mindent az államtól várjunk, ne min­dent az állam vállaira rakjunk, hanem azon kell lennünk, hogy a legtöbb társadalmi prob­lémát külön, önállóan, a magunk erejével, em­berségével és összetartásával, egymás támoga­tásának és az önsegélyezésnek elve alapján oldjuk meg. Ezen cél^ érdekében dolgozik sze­rényen igen sok és szép eredménnyel ma a ke­resztényszociális szervezet Budapesten és a vi­déken is. Amikor azonban ezt a nagy, nemzetmentő munkát végezzük, akkor mégis akadályokkal és nehézségekkel is találkozunk. Ha már elju­tottunk arra az elvi alapra, hogy ebben az or­szágban akceptálják, mondjuk a szervezkedési szabadságot, amig mi azt látjuk, hogy nagy gazdasági erőkkel rendelkező egyedek, a külön­böző jogi személyek olyan hatalmas szerveze­teket alkotnak a maguk érdekeinek védelmiére, amelyek döntőleg és irányitólag belefolynak sokszor az állami élet irányításába is, ha tehát minden társadalmi réteg, amely felülhelyezke­dik el, éli a maga szerves életét, elevenen, in­tenziven és megtudja a maga érdekeit védeni, akkor nem volna szabad reklamálni, hogy az alsó néprétegek szervezkedési szabadsága — amely népréteg legjobban rá van szorulva és legjobban van elhanyagolva — necsak a társa­dalomnak, az államnak, hanem minden egyéb közületnek a támogatását élvezze. Ezen az alapon végezzük ezt a nagy mun­kát. E kérdéssel kapcsolatban interpelláció tárgyává teszem azt, hogy Budapesten a Hév­nél azért, mert az alkalmazottak ez alapon szervezkedve igyekeznek a más szervezeteknél KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XIV. tapasztalt szép eredményeket elérni, •— ahol mondjuk részben zavartalanul végezhetik a maguk munkáját — egyszerűen üldözésnek vannak kitéve. Ha már egyszer megpróbál­tunk minden fórumot és felhasználtunk min­den fegyvert ezeknek a kérdéseknek békés el­intézésére, akkor nekem erkölcsi kötelességem azokkal az emberekkel szemben is, akik az esz­mék képviselőiként üldözést szenvednek, itt a Ház nagy nyilvánossága előtt szóvátenni azért, hogy a Házban elhangzott nyilatkozatok foly­tán erkölcsi bátorságot merítsenek az üldözött­tek a további munkára, azok pedig, akik még ma is vakon az elnyomás politikáját forsziróz­zák és élik különböző helyeken, azok rettenje­nek meg és érezzék a felelősségnek azt a nagy súlyát, amelyet igenis rájuk hárítunk, akik ilyen kérdések megoldásával nem békét, a bé­kés együttműködést, a társadalom harmóniá­ját szolgálják, hanem hajtják a vizet a legna­gyobb szélsőség, mondjuk a bolsevizmus felé. Ez a munkáskategória is, amelyről szólok, a kereskedelemügyi minister urnák a belügy­minister úrral egyetértőleg 61.970/1920. szám alatt jóváhagyott alapszabályok alapján indí­totta meg működését. Az egyik része, amely Budapesten működik a Beszkárt. villamos vas­utaknál, igen szép munkát fejt ki és az önsegé­lyezésnek olyan szép eredményét produkálja, amely a legnagyobb elismerésre méltó. Az ugyancsak e szervezethez kapcsolódó „Hév. moz­galmában azonban azokat a vezetőket, akik társaikat az eszmék meggyőzésével igyekeznek egy táborba tömöríteni, ebbe a szervezetbe be­állítani és közös munkában segiteni egymáson, épen akkor, amikor akcióba lépnek, abból a bé­kés munkából, abból a megtisztelő állásból, amelyben másfél évtizeden át a legnagyobb elismeréssel végezték munkájukat, kimozdít­ják és abban a társadalmi körben, amelyben ők élnek, egyszerűen nagy változtatásokat eszközölnek. Kimondottan érzik és az események össze­függése folytán letagadhatatlan, hogy itt ezek­nek politikai, vagy inkább gazdasági magatar­tása miatt, azért, mert a munkások szervezke­désének, a saját osztályosaiknak eredményt akarnak biztositani, az igazgatóság és az igaz­gatóság némely tagjainak részéről olVan bá­násmódban van rezük, amely a legélesebb kri­tikát hivja ki maga ellen. Konkrét tárgya interpellációmnak a követ­kező. A Hév.-nél, amikor a szervezkedésnek ujabb fázisa következett be, amikor a munkás­ság azokat a sérelmeket, amelyeknek feltárá­sához joga van, kezdte feltárni, akkor az igaz­gatóság a mozgalomnak vezetőjét, elnökét, al­elnökét, titkárát, akik ugyan állandó alkal­mazottai a mozgalomnak, olyanformán helyez­teti át, amely az ő további életükre kellemet­len, üldözésnek látszatával bir és az üldözés bélyegét viseli magán. Aki egy helyen 15—16 évi szolgálatot teljesít, tegyük fel Cinkotán, és azt áthelyezik onnan a Filatori-gáthoz, egy tisztviselő, vagy elsőrendű alkalmazott, aki rendelkezik az elismerésnek minden formájá­val, (Malasits Géza: Csakhogy már maguk is sírnak!) aki már berendezkedett azon a helyen családjával együtt és most ilyen eldobatásnak van kitéve, az természetesen érzi, hogy ő nem szolgálati érdekből helyeztetett át, hanem egy nyomás miatt, egy büntetés miatt, azért, mert olyan területen működik, amely talán nem ked­vező az igazgatóságnak. A munkásságnak ehhez joga van. Ezek a panaszok összefoglalva memorandumban a kereskedelemügyi minister urnák az asztalára is kerültek és a hajózási és 29

Next

/
Oldalképek
Tartalom