Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-184

Az országgyűlés képviselőházának 184. ülése 1928 június 12-én, kedden. kozólag, hogy milyen iaz én anyagi helyzetem, akkor az illetőnek számomra ezt az igazolványt ingyenesen kell kiállítania. Ezzel szemben azonban itt milyen a helyzet? Amikor egy betegpénztári igazolványt kell kérni, akkor a betegpénztárnak azért, mert kiállítj a az igazolványt arról hogy én neki nem tartozom, fizetnem kell. Én ebben a tekintetben tisztelettel kérem a minister ur intézkedését. Remélhetőleg itt semmiféle olyan súlyos dologról nincs szó, amelyet nem lehetne megcsinálni. Ha egy kisiparos vagy keresekdő üzletét valaki át akarja venni, akkor elmegy a bankba is és ott megkérdezi, hogy az illető tartozik-e s közzétesz egy hirdetményt, amelyben közli, hogy X. Y. üzletét átvette, tehát mkidazok, akiknek X. Y. esetleg tartozik, legyenek szívesek jelentkezni követeléseikkel. Itt most mi történik? Ha a betegpénztárhoz valaki igazolványért elmegy, ez az az egyetlen hely, amely azért a kimutatásért, amelyet az adós* tartozásáról elkészít, díjakat számit. Ez szerény véleményem szerint lehetetlenség, mert lamint egy bank nem számithat adósa tartozásának kimutatásáért külön díjat, amint az adóhiiv'atal nem számithat külön díjakat azért, mert kimutatja, hogy valaki mennyivel tartozik adóban: éppen ugy lehetetlenség, hogy valaki azért, mert nem fizette ki tartozását, még az igazolványért külön díjakat tartozzék fizetni. En tehát magam részéről a legteljesebb mértékben megváltoztatandónak tartom legelsősorban a kamatok kérdését, másodsorban pedig a múltra vonatkozó kamatok kérdését is. (Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Erről lehet beszólni! — Rassay Károly: Kamatamnesztia!) Az, hogy havi 10%-os késedelmi kamatot szedjenek a múltra vonatkozólag, — ami azt jelenti, hogy egy esztendőben 120% a késedelmi kamat — olyan fantasztikum s olyan lehetetlenség, amelyen a minister urnák magának a legsürgősebben és a leggyökeresebben változtatnia kell, mert lehetetlenség, hogy ma, amikor már 24%-os késedelmi kamatot szednek, a régi tartozások után még mindig 120%-os legyen a késedelmi kamat. (Gál Jenő: Ez semmi más, mint pénzügyi deres!) Itt „kell megemlékeznem még egy másik kérdésről is, amely ugyan nem tartozik szorosan ehhez a törvényjavaslathoz, azonban mégis a legsúlyosabb kifogás alá esik. Remélhetőleg a belügyminister ur a legsürgősebben fog ezen változtatni. A tanoncmulasztások esetén ugyanis egy-két napi elzárással büntetik az iparosokat és a kereskedőket, akik mégsem mehetnek el tanoncaikkal, kézenfogva nem vezethetik őket minden egyes tanonciskolái előadásra, ezért tehát nem lehet őket megbüntetni. Ez lehetetlen helyzet és ezért a lgsúlyosabb mértékben kifogásolni vagyok kénytelen ezeket a büntetéseket. Ezt a törvényjavaslatot, amelynek alapeszméjét teljes mértékben helyesnek tartom, amelyet igenis, megvalósitandónak tartok egy felmenő tendenciájú gazdasági életben, — mert szociális törvényjavaslatokat mindig olyan időben kell megcsinálni, megvalósítani, amikor az emberek a terheket viselni tudják — épen az előadottaknál fogva és azért is. mert nekem az a véleményem, hogy ma az emberek több terhet nem viselhetnek, nem tudom elfogadni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Griger Miklós jegyző: Csilléry András! Csüléry András: T. Képviselőház! Amikör a parlament az aggkori és rokkantság, valamint özvegység és árvaság esetére szóló biztosításra vonatkozó törvényjavaslatot tárgyalja, ezzel tulajdonképen nemzetvédő munkát folytat, amelyet a betegségi biztosítás kapcsán kezdett meg. Nem vonom kétségbe, hogy a parlament minden intézkedésével és munkájával olyan irányban igyekszik dolgozni, hogy a nemzet jólétét elősegítse, és hogy a nemzetnek hasznára váljék, de merem állítani, hogy gondoskodásával egyetlen egy törvényjavaslat sem nyúlt bele oly messze a nemzet életébe, mint épen ez a törvényjavaslat, amely most napirenden van. Megértem azokat az aggályokat, amelyeket előttem szólott t. képviselőtársam a mai gazdasági helyzetre vonatkozólag kifejtett, azonban mégis kénytelenek vagyunk az adott helyzettel számolni, és akkor, amikor az egyéni takarékoskodás elve nem tud kellőképen érvényesülni, akkor kell, hogy az állam a takarékosságra bizonyos mértékben előkészítse és kényszerítse az embereket, (Rassay Károly: Jó példával!) — igen, jó példával — hogy ezáltal olyan vagyontőkét gyűjtsenek, amellyel a nyomor megelőzhető. A magam részéről a legnagyobb intézkedésnek és legnagyobb gondoskodásnak tartom azt, amidőn a nemzet vagyonát iparkodunk megmenteni s a nemzet legnagyobb kincsét, a nemzet fiainak egészségét igyekszünk mindenáron, és minden eszközzel biztositani. Lehet, hogy elfogult vagyok ebben a kérdésben, de a nemzet legdrágább kincsének egészségét jelölöm meg. Mint orvos meg vagyok róla győződve, hogy tényleg csak jó egészség mellett lehet megfelelő jó munkát szolgáltatni. Vannak sokan, akik a hasznos gazdasági beruházásokban látják a nemzeti vagyon gyarapodását, sokan az egyéni tőkeszerzés lehetőségeinek biztosításával és előmozditásával kívánják ezt az álláspontot érvényesíteni, én azonban mindig azt tartom a legfontosabbnak, hogy megfelelő intézkedések történjenek arra nézve, hogy az emberi egészség minden tekintetben megóvassék. Hogy hasznos beruházás-e az egészségvédelem, egész röviden a következőkben kívánom ismertetni. Az Északamerikai EgyesültÁllamok 1909-ben bizottságot küldöttek ki a nemzeti vagyonátlag megállapítása céljából. A bizottság 1912-ben adta be jelentését, amely 321 milliárd dollárban állapítja meg a nemzeti vagyont. A bizottság egyik tagja, professzor Irving Fischer, a Yalei-egyetem nemzetgazdasági tanszékének előadója, az akkori idők felfogásával ellentétben, egy talán rendkívülien merésznek tetsző megállapítást tett, amennyiben kétségbe vonta, hogy ez a vagyonálladékmegállapitás tényleg fedi a valóságot, mert szerinte ezeknél a nemzetgazdasági szempontoknál sokkal fontosabb és nagyobb nemzeti vagyon az Egyesült-Államok egészséges lakosságának tőkeértéke, amelyet ő kereken 2000 milliárdban állapított meg. Az emberi életnek és a munkaerőnek ez a rideg pénzben való értékelése talán sokaknál visszatetszést kelthet, sőt sokaknál talán értéktelennek is látszhatik, az embergazdaság fogalmát azonban belevive a köztudatba és ezt a gondolatmenetet követve, egészen pontosan kiszámithatjuk, hogy az egyes betegségek kvantitative milyen kárt okoznak az államnak és a társadalomnak. Nem kívánom mostan itten az emberi élet tőkeértékének különböző értékmeghatározásait ismertetni, (Zaj. — Halljuk! Halljaki) hanem rövidség okából alapul veszem azt a német megállapítást, amely kissé alacsonyan 10.000 márkában állapitja meg az emberi élet tőkeértékét. Az amerikaiak ezzel szemben 25.000