Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-184

394 'Az országgyűlés Mpviselöházánah 184, ülése 1928 június 12-én, kedden. messzemenő szociális javaslatokkal fog a magyar nép felé közeledni, hogy kihúzza a szociáldemokraták alól a gyékényt. Bebel szociáldemokrata képviselő annak idején, amikor ez a bejelentés megtörtént, a német birodalmi gyűlésben ezeket mondotta: Uraim, ha önök azt hiszik, hogy a szocializmust erőszakkal, vagy az erőszak bukása után szociális olajcseppel meg lehet ölni, mi szociáldemokraták — már mint Bebel és társai, akik akkor igen kevesen voltak a parlamentben — önöknek ehhez szívesen támogatást nyújtunk. Méltóztassanak a szocializmust megölni minél több és minél jobb szociálpolitikai javaslattal, tmi /ehhez, önöknek készségesen (nyújtunk segédkezet. Ez volt Bebel formulája a bismarcki olajcseppel szemben és a történelemből most már tudjuk, 1

— erről sokat beszéltek már — hogy Németországban az erőszaknak nem sikerült a szocializmust szuronyhegyre tűzni, de nem sikerült a szocializmust a szociális oilajoseppekibe sem belefojtani, ellenben sikerült igen messzemenő szociálpolitikai törvényhozással a német népet hatalmassá, erőssé, teljesitőképessé tenni, a német népet az egész világ vezető nemzetének megtenni és ha a világháború nem jött volna közbe, akkor Németország meg is maradt volna a népek és nemzetek élén mindenféle tekintetben. De^ azt kell mondania annak, aki ismeri a mai német helyzetet, a német produkció statisztikáját, a német szociálpolitikát, általában a német szociális, gazdasági és kulturális viszonyokat, hogy Németország a maga nagy belső erejével, amelyet nem tudott lerombolni a háború sem, a maga nagy szociális készültségével ma is annyi erőt reprezentál, hogy nemsokára megint a nemzetek élén fog haladni. T. Ház! A szociálpolitikát rendszerint két részre osztom. Van egy profilaktikus és van egy gyakorlati szociálpolitika. Én, mint szociálpolitikus, bátran merem állítani, hogy leghelyesebb a súlyt és az erőt az előbbire koncentrálni. A profilaktikus szociálpolitika az, amely megfelel az egyénnek, amely megfelel a munkásosztálynak, t amely megfelel a másik termelőfélnek és főképen megfelel az^ államnak. Paul Kaufmann mondotta néhány esztendővel ezelőtt, hogy ha sokat költünk balesetelleni védelemre, kevesebb kell majd járadékokra. És ez áll a biztosítás minden nemére és minden ágazatára. Körülbelül igy lehetne íezt kifejezni: legyen bebiztosítva a ház tüz ellen, de ne égjen le; legyen a munkás, a dolgozó társadalom bebiztosítva minden eshetőség ellen, de minél ritkábban és minél kevesebbszer legyen arra szükség. A súlyt tehát a profilaktikus szociálpolitikára kell és kellene helyezni, hogy a gyakorlati szociálpolitikára minél kevesebbszer és minél ritkábban legyen szükség, de a mentő, gyakorlati szociálpolitikai intézmények mindig készen álljanak arra, hogy az elesettet, a rokkantat, a munkaképtelent segitsék és támogassák. A termelőerő megóvásánál nagyobb érdeket nem tudnék elismerni. Ez a legnagyobb gazdasági érdek, mert hiszen minden beteg, minden megrokkant ember passzív tétele a társadalomnak. Passzív tétele a társadalomnak az öreg ember is, ez azonban óhatatlan és az öregség az egyetlen passzív tétel, amelyet emberséges szempontból kívánnunk kell. Ilyen passzív tétele kell hogy legyen az emberiségnek ós a társadalomnak, mert ez azt jelenti, hogy az emberek soká élnek és nemcsak robotolnak, hanem öregségük idején nyugodtan is élhetnek még néhány esztendőt. A többi passzív tételt azonban: a betegséget, az életből fiatalon való eltávozást, a korai rokkantságot nem kell és nem szabad kívánnunk, ezeket lehetőleg meg kell előznünk. És mi az, amivel leginkább megelőzhetjük ezeket a passzív tételeket? Mivel óvhatjuk a munkást? A legjobb profilakszis az én felfogásom szerint a munka illő, becsületes díjazása, hogy a keresőmunkás necsak termelő. hanem fogyasztó is legyen, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) hogy a jó fogyasztó munkássá vált termelő ember meg is tudja vásárolni azt, amit előállított. Ez használna az egésznek, használna a társadalomnak, ha a maga keresetének elköltésével és befektetésével lendítenék előre ezek az egész gazdasági életet. A munkás keressen annyit, hogy abból emberiesen megélhessen. Nálunk — sajnos — az előbb emiitett kései kamphauseni politika lehetetlenné teszi azt, hogy a munkás olyan munkabérhez jusson, hogy magát és családját becsületesen eltarthassa. Nálunk még felforgató szocialista követelésnek minősitik azt, ha a munkás azt mondja: adj a munkámért annyit, hogy családommal együtt megélhessek. Pedig a szocialista követelés mellé ma már inkarnátus kapitalisták is jelentkeznek, akik látják az alacsony munkabérpolitikának csődjét és veszedelmét, akik réterelik a figyelmet erre a problémára és óva intik a kapitalizmust attól, hogy ezt az Öngyilkos politikát tovább folytassa. Ismeretes Ford álláspontja, aki a maga detroiti gyárában egészen másképen rendezkedett be, mint az európai kapitalizmus. De szabad talán hivatkoznunk itt Davis-re, az amerikai munkaügyi ministerre, aki egyenesen lopásnak minősiti az alacsony munkabérek fizetését, az egész társadalom kárára és az .egész társadalom szempontjából. Davis, akit nem lehet azzal vádolni, hogy destruktiv, legkevésbbé azzal, hogy szocialista, azt mondja egy Írásában (olvassa): »Az alacsony bérek politikája rútul összeomlott. A legegyügyübb embernek is be kell látnia, hogy őrültség volna a legnagyobb belföldi fogyasztó tömeg, a munkásosztály vásárló erejét tönkresilányitani, amely nemzeti gazdaságunknak ós jólétünknek egyik leglényegesebb tényezője.« Ugyancsak Davis mondja tovább rgyanebben az Írásban (olvassa): Bizonyos időn át sikerülhet a munkáltatónak az, hogy kevesebb bért fizet munkásainak, mint amennyire a létfentartáshoz szükségük van, ezzel azonban csupán az általánosságra, mint egészre hárítja át azokat a terheket, melyeket neki kellene viselnie. Őszintén^ szólva a munkáltató ezzel lopást követ el az általánosság rovására. Ez vonatkozik ugy az iparra általában, mint az egyes vállalkozókra is. Elmultak már azok íaz idők, amikor ügyesnek, vagy élelmesnek tartották azt a vállalkozót, aki a munkaibérek leszállításával próbálkozott. Az ilyen munkáltató nem ügyes üzletember, hanem az általánosság testén élő parazita.« Ezt mondja Davis, az Egyesült Államok munkaügyi ministere, aki tehát nem szocialista és nem destruktiv. Azonkívül észire kell venni valamit, amit sajnálatos félreértés, vagy nein tudom milyen okok következtéiben nem vesz észre a magyar törvényhozás és a magyar ministetrium. A termelés és a technika terén permanens forradalom van. Forradalmi átalakulások mennek véigbe a technikában, a munkamegosztásban. Egész más világot élünk ma és nem lehet egyoldalúan végrehajtani mindazokat a technikai ujitásokat és uj munkamójdszereket, amelyek