Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-173

Az országgyűlés képviselőházának 173. ülése 1928 május 22-én, kedden. 29 szonyoknak megromlása. Ezen a négy ponton kell keresni, hogy hol lehet energiával és hatékonyan a kezelést, a segítést alkalmazni. A munkabérek emelkedése terén semmiféle módositást, segitséget nem lehet találni, de arra nem is kell törekedni. (Ugy van! jobb felől.) Sajnos, a munkabéreknek számbeli emelkedése nem jelenti mindig a munkás éJ eltartásának megjavulását, (Ugy van! Ugy van! a bal- és a jobboldalon.) mert az is szenved a drágulás által. De csak azt mondom, hogy a munka költségeinek, a munka jutalmazásának leszorítása terén senki nem fogja az orvoslást keresni, sőt a mezőgazdaság is előtte van a mezőgazdasági munkásviszonyok terén teljesitendő, elodázhatatlan szociális kötelességeknek. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a jobboldalon.) Ezt az első momentumot tehát hagyjuk ki a számításból, midőn a termelési költségek enyhülését keressük. A második az ipari segédanyagok drágulása. Méltóztatnak tudni, hogy mutatis mutandis, az ipari termelés is hasonló megdrágulással, a termelési költségek hasonló emelkedésének nehézségével küzd, mint a mezőgazdaság. Egy része tehát a drágulás ezen elemének el nem távolitható. Marad az a másik, amely igen érdekes kontroverziák tárgya volt ebben a Házban. Itt ül Gaal Gaston t. barátom, aki a mezőgazdasági felfogás részéről a vezérszerepet játszotta. Vele szemben hasonlóképen adatokra fektetett fejtegetéseket hallottunk Görgey István és Biró Pál igen t. képviselőtársainktól. A kérdés az, vájjon az ipari védővámok mennyiben járulnak hozzá a mezőgazdaságnál használt iparcikkek megdrágításához, — ez az egyik — másodszor: az iparvédelem szempontjából létesitett vámok mennyiben akadályai annak, hogy olyan kereskedelmi szerződéseket köthessünk, amelyek a mi értékesítési viszonyainkat javitanák. Megvallom, nem érzem magam illetékesnek, hogy az első kérdésre határozott választ adjak magamnak. Nekem az a benyomásom, hogy az iparvédelmi vámok által való drágulása a mezőgazdaságban is szükségelt iparcikkeknek talán nem teszi nagyon számbavehető tételét a mezőgazdasági termelés drágaságának. (Felkiáltások a jobboldalon: Nagyon!) Ami pedig a külkereskedelmi szerződések megkötésének nehézségeit illeti, és azt a kérdést, vájjon az iparvédelemhez való ragaszkodás azokat megneheziti-e, vagy nem, erről majd később fogok nyilatkozni kissé behatóbban, most csak annyit mondok: nekem az a benyomásom, hogy a mi mezőgazdasági kivitelünk megnehezítése azokban az államokban, amelyek ilyen bevitelre különben utalva volnának, — ezt persze azok az urak, akik a kereskedelmi szerződési tárgyalásokban résztvettek, jobban tudják megítélni, mint én, de nekem ez a benyomásom, — az a kedvezőtlen eljárás és elbánás, amelyben kivitelre szánt mezőgazdasági terményeink részesülnek, csak kisebb mértékben függ össze a magyar iparvédelemmel, hanem nagyobb részben azzal az irányzattal, amely minden államban érvényesül — s amelyet én kritizálni nem akarok, észszerü-e vagy nem, amelyet mint tényt el kell fogadnom, — hogy a mezőgazdasági, illetőleg közélelmezési cikkekben való autarehiára törekszenek és mindenáron, mesterséges eszközökkel fokozni akarják saját mezőgazdasági termelésüket. (Ugy van! a jobboldalon. — Jánossy Gábor: Ugy van, ez a fő oka!) Én tehát a termelési költségek csökkenése terén ezen a téren sem várok és nem látok lényeges lehetőségeket, olyan lényegeseket, amelyek felérnének azzal az érdekkel, amely a mezőgazdaság szempontjából is ahhoz fűződik, hogy a hazai ipar megerősödjék és ezzel a belső fogyasztópiac javuljon. Marad a két utolsó tétel, a közterhek súlyossága és a hitelviszonyok megromlása. A közterhek súlyosságáról beszélni mindig kényes dolog, mert az ember könnyen találkozik a demagógiának vádjával. De aki figyelmére méltatja az én csekély politikai működésemet egy félszázadon át, (Élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.) az talán megadja nekem azt, hogy sohasem kerestem olcsó népszerűséget az adók súlya iránti felpanaszolással, mert nagyon jól tudom, hogy ha az államtól valamit várunk, kell hogy az, államot abba a helyzetbe hozzuk, hogy annak meg is felelhessen. Ha az állami egyensúly, annak fentartása, mint előbb mondottam, minden körülmények között megóvandó határa minden aspirációnak, akkor természetszerűen nem fogok abba a következetlenségbe és abba a lelkiismeretlenségbe esni, hogy a közterhek ellen olyan agitációt folytassak, amely végeredményben az államháztartás egyensúlyát fenyegetné. De, mélyen t. Képviselőház, ettől még nagyon messze vagyunk. Beszélnem kell a költségvetési feleslegekről és annak az egészen őszinte felfogásomnak kell kifejezést adnom, hogy én ezekkel az évi 100 milliókra menő feleslegekkel való gazdálkodást nem tartom helyesnek, egészségtelennek tartom. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Egészségtelennek tartom akkor, amikor az megvásároltatok a közterheknek olyan fokozása árán, amelyről már-már meg lehet állapitani, hogy túlhaladja az egészséges pénzügyi politika mértékét. (Ugy van! balfe161.) Mert az — gondolom — axiómája a helyes adópolitikának, hogy az adó csak a tiszta jövedelmet kell, hogy terhelje. Már pedig mindannyiunknak van tudomása számos olyan esetről, hogy — különösen a gazda — a maga adóját kölcsönvett pénzen fizette. (Ugy van! a jobbés a baloldalon.) Ez mindenesetre egészségtelen állapotra mutat. A feleslegek felhalmozása és azoknak beruházásokra való forditása — mint előbb mondám — szerintem egészségtelen jelenség a pénzügyi politikában és megokolom, hogy miért. Egy reminisztenciához kell fűznöm, amit e tekintetben mondandó leszek, egy nagy történelmi reminiszcenciához, olyanhoz, amely ellenem látszik szólani. 1848-ban, mikor az első magyar felelős ministerium alakult ki s a közgazdaság és pénzügyek élén két olyan óriás állott, mint Széchenyi István és Kossuth Lajos, — én ezt Duschek emlékirataiból vettem; évek előtt olvastam, de még emlékeztemben van — Kossuth Lajos, a pénzügyminister és Széchenyi István, a közlekedésügyi minister mindjárt összeültek és Széchenyi megbeszélte az ő kollégájával, Kossuth Lajos pénzügyministerreL az ország közlekedési hálózatának kiépítésére vonatkozó terveit és azok financirozásáról tanácskoztak. Akkor pedig megállapodtak abban, hogy ők nem fogják az önálló magyar pénzügyi gazdálkodás megindulását már kölcsönfelvétel lej, adósságcsinálással terhelni, hanem, hogy Széchenyi közlekedési progr amurjának fokozatos kiépitését jó ideig a költségvetési feleslegekből fognak iparkodni keresztülvinni. Mondom, ez ellenem látszik szólani, de méltóztassanak a helyzetet venni. Széchenyi és Kossuth, midőn az első magyar felelős ministeriumban az ország közgazdasági ügyeinek vezetését átvették, egy sok tekintetben elma-