Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-182

Az országgyűlés képviselőházának 182. Ülése 1928 június 8-án, péntekért. állami hozzájárulás, amely eléggé tekintélyes összegű, meg van állapitva, akkor hogyan jut hozzá a nem iparforgalmi lakosság, hogy az összlakosság által fizetett fillérekből az államkincstár ilyen speciális! munkáscsoportnak is juttat állami hozzájárulást. Ez olyan érv, amelyet különösen hangsúlyoznom kell, mert oda akarok jutni okoskodásomban, hogy nagyon szerencsétlen és nagyon illojális álláspont azok részéről, akik kifogásolják a törvényjavaslat hiányosságát,, hogy tudnillik nem terjed ki az összes munkáskategóriákra, ezt velünk szemben hangsúlyozták, velünk, akik legalább is annyira sajnáljuk, hogy a törvényjavaslat nem teljes formájában került ide, mint Ők. Ha az urak logikusak akarnának maradni a maguk álláspontjához, akkor tulajdonképen azt kellen mondaniok: »Nem hoztátok az egészet, de hoztátok a mi munkáscsoportjainkat érdeklőt. Köszönjük, hogy nem vártátok meg a másikat is.« Tulajdonképen mi hoztunk nagy áldozatot azzal, hogy nem mondtunk vétót a törvényjavaslat tárgyalása ellen. De az az álláspont nem volna helyes, amelyet Gál Jenő t. képviselőtársam mondott, hogy: »ezért nem fogadom el a javaslatot«. Ugy-e, ez ad abszurdum vitele az álláspontnak? Nem csodálnám, hogyha valaki ezen *az oldalon felállana és azt mondaná: »Elfogadom a javaslatot, mert jónak tartom, de az életbeléptetését függőben akarom tartani addig, amíg nem jön a másik törvényjavaslat.« Kiváncsi vagyok, mi volna e tekintetben az álláspont a túlsó oldalon. Ismétlem, ne méltóztassanak bennünket támadni, akik ma áldozatot hozunk, hogy be nem várva azt a javaslatot, amelyet igenis, fogunk hozni és amelynek hozatalát követeljük, már most megszavazzuk az iparforgalmi lakosság 'érdekében. Ugy érzem, hogy ezt az álláspontomat nem méltóztatnak tudni megtámadni. A túlsó oldalon levő t. képviselőtársaim azt mondják, igen helyesen, hogy ők, igaz ugyan, hogy nagyobb részben iparforgalmi választók mandátuma alapján kerültek be, de ők nemcsak azoknak a képviselői, hanem az összes magyar választóknak, az egész népnek képviselői. Rá kell mutatnom azonban Kéthly Anna t. képviselőtársunk beszédére, aki különben igen nagy készültséggel — én ugyan azt állapitottam meg, hogy bizonyos szubjektivitással — tárgyalta ezt a kérdést, amikor erről szó volt. Akkor, amikor ő indokolta, hogy miért tekinti aggodalmasnak a törvényjavaslat ebbeli hiányát, hogy tudniillik-nem hozza a mezőgazdasági munkásságra vonatkozó részt, azonnal elárulta magát. Azt mondta ugyanis, hogy aggodalommal látja szociálpolitikailag gondozatlan vidéki, mezei hadaknak rárontását a szervezett munkásságra, ezzel is elárulva azt, hogy neki azért is fáj ez a hiány, mert ezzel ártani fogunk az ő választóinak. Ezt ő is bevallotta. Nem szégyen ezt bevallani. Bevallotta, hogy neki elsősorban az ipari munkásság érdekei fájnak. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) Ez az álláspont nem logikus, de pártpolitikai szempontból érthető. Viszont semmi esetre sem olyan, amelyet nekünk itt olyan szempontból volna szabad vagy kellene megítélnünk, hogy ők egyenlő fontosságúnak tekintik az ő iparforgalmi és mezőgazdasági munkásságuk érdekeit. Szó van a mezőgazdasági munkásság kérdéséről. Nem szorosan tartozik az én tisztemhez, hogy erről beszéljek, de mégis lehetetlen, hogy egy pár szót ne szóljak róla. (Halljuk} Halljuk! jobbfelöl és a közéven.) Nagyon fáj nekem is és azt hiszem, hogy igen kevesen vannak itt, vagy talán senki sincs itt olyan, aki ne fájlalná, ha egyébért nem, akkor párttaktikai szempontból is, hogy ez a javaslat nem egyidejűleg fekszik itt. (Ugy van! jobbfelöl.) Megmondom, hogy miért. Mert hiszen mindazok a kifogások, amelyeket most tettek, akkor felmelegítve, hogy ugy mondjam, az előterjesztendő törvényjavaslatnál elő fognak kerülni. Ezt előre is jelzem. S nemcsak érzem, hanem biztosra is veszem, hogy épen a mezőgazdasági munkásság életfeltételeinek, gazdasági helyzetének következményeiképen az a probléma egészen másképen lesz megfogva, mint ez a mostani. Félek attól, hogy mindazok az előnyök, amelyek a biztositás lebonyolítása és keresztülvihetése szempontjából itt az iparforgalmi lakosságnál megvannak és ott nincsenek, oda fognak vezetni, hogy nem fogjuk tudni talán teljes egészében ugyanazt hozni a mezőgazdasági munkások részére, (Meskó Zoltán: Elég baj az!) amit tudunk hozni az iparforgalmi munkások részére. Ismétlem, nem a jó szándék hiánya folytán, hanem ama körülmény folytán, hogy azoknak életkörülményei, gazdasági elhelyezkedése egészen mások. (Forster Elek: A cselédségnél semmi esetre sem.) Természetesen, ezzel nem akarok egy percig sem védelmére kelni egy esetleges olyan agrárfelfogásnak, amely tisztán önös érdekből elzárkózik ez elől a kérdés elől, minthogy előrelátható, hogy ez áldozatokkal fog járni a munkaadók szempontjából is. Én csak tiltakozom az ellen, hogy egy kérdés anélkül, hogy szakszerűen átgondolva és feldolgozva lenne, odadobassék egyszerű politikai jelszónak, mert hiszen mi nagyon jól tudjuk, hogy mit jelentett a közelmúltban az agrár és agrárszociális szempontnak egymással szembe való állítása. Leszögezem itt ennek a pártnak nevében, amelyhez tartozom, hogyha voit nekünk szivünk a földbirtokreformnál az agrárszempontot aláhelyezni az agrárszociális szempontnak, meglesz a bátorságunk ennél a kérdésnél is, mert tudatában vagyunk annak, hogy modern törvényhozás és modern párt a szociális fejlődés gondolata elől el nem zárkózhatik. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Az állami hozzájárulást illetőleg legyen szabad egypár szót szólnom. A bizottság változtatásokat tett a szövegen. Talán a leglényegesebb, bár formális, hogy budgettechnikai okokból kerek összeget állított be. Egy gondolatot azonban megtartott — s ezt indokolta is előadótársam, — tudniillik azt, hogy lehetetlen most a gazdaságilag még gyenge ország lakosságára olyan nagy terhet róni. amilyeneket el fognak viselni fiaink és unokáink és ennélfogva progresszív kulcsot fogadott el, amelyet mindannyian méltóztatnak ismerni és amelyet ugy érzem, bővebben indokolni nem is kell." Alig hiszem, hogy bővebben kellene foglalkozni azzal az aláhúzott ministeri állásponttal is, amelyet a bizottság is magáévá tett, hogy nem akar ez karitativ törvény lenni. Itt nagyon is keresztül van vezetve az egész vonalon az, hogy ez szociális biztositás, mert hiszen ma már a munkástömegek tisztán alamizsnát nem kérnek és nem is fogadnak el. (Gál Jenő: Hát ez nem alamizsna?) Hogy az a juttatás, amelyet mi adunk, nem elég, azt Gál képviselőtársammal együtt én is elismerem. Én csak következetes akarok lenni, amikor azt mondom, hogy egy törvényhozás sem, tehát nálunk bol-