Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.
Ülésnapok - 1927-181
Az országgyűlés képviselőházána'k 1 Ne hivatkozzunk tehát arra, hogy népünknek ez a terhe, amelyet saját maga érdekében vállal, igen sok, hiszen sokkal többet költ haszontalan célokra. Népünket rá kell nevelni a takarékosságra helyes irányba ós azért tartom nagyjelentőségűnek ezt a javaslatot, mert rákényszerít fiatalt, öreget egyaránt arra, hogy a dohányzás és alkoholfogyasztás helyett megtakarított filléreit öregségére tegye el. Ennek a javaslatnak ebből a szempontból van óriási jelentősége. Igaz; hogy súlyos ez a teher, de aki figyeli például közgazdaságunk kiváló matematikusának. Káinoki Kovács Jenőnek számadatait Havonként, látja, hogy máról-holnapra egy-két százalékkal emelkednek a megélhetés számai. Kiadják és közreadják a lapokban a számadatokat, hogy a létfentartási összeg most 2. vagy 3%-kai emelkedett. Hiszen egy hónap alatt többet visznek el a kartellek, a trösztök árdrágítás és különböző illegitim szervezetek révén, mint amennyit ez a javaslat követel azoktól a szegény, nyomorult emberektől. (Ugy van! a középen.) A legérdekesebb kérdés, amely itt a parlamentben ezzel a javaslattal szemben és vele kapcsolatban felmerült, a korleszállitás kérdése. Egyes képviselő urak azt kivánták és kivánják a népjóléti minister úrtól és ettől a javaslattól, hogy a 65 éves korhatárt szállítsa le kevesebbre, esetleg 60 évre. Az egész javaslat a matematikán épül fel. (Baracs Marcell: Ez a baj!) Itt az okoskodás valóban nem mehet tovább, mert a szám megállít mindenféle okoskodást. A számokat nem lehet sem filozófiával, sem semmiféle okoskodással áthidalni. A számnak igen rideg az ereje és ha a számok nem birják ki, akkor ezt a kérelmet valóban nem lehet teljesíteni. De nemcsak a magyar Képviselőház., és nemcsak a magyar népjóléti minister ur nem tudja teljesiteni ezt a kérelmet, hanem más nemzet sem tudja teljesiteni; a németek sem tudták keresztülvinni azért, mert hihetetlen nagy összegbe kerülne. De nem is ezt tartom a törvényjavaslat legfontosabb szociális eredményének. Egész más helyen van annak a szociális ajtónak a helye, ahol betódulhatunk és ahol mes: kitaposhatjuk az utat, és ahol kiegészíthetjük ennek a javaslatnak szociális tartalmát. Ez az, ajtó egész máshol fekszik. Az idő rövid és nem akarnék utánam következő t. képviselőtársamtól néhány percet sem elvenni. Végig szeretnék vonulni Európán és mind a 12 államnak, amelyeket tanulmányoztam, öregségi biztosítási jelentésein. Mindenhol kimutatható, hogy az öregségi, rokkantsági és nevelési járadékok közül a rokkantsági járadék viszi el a legnagyobb arányban ezeknek az intézményeknek pénzét. Az öregségi járadék alig 20—25%. A, legnagyobb részt a rokkant munkások, a rokkant alkalmazottak kapják, továbbá az özvegyek és a gyermekek. Ha tehát logikusan akarnánk ennek a törvényjavaslatnak nevet adni, akkor talán nem volna szabad öregségi és rokkantságinak mondani, hanem rokkantságinak és öregséginek kellene mondani, mert ennek a javaslatnak alapvonása, alaptónusa, pénzügyi megterhelésének alapereje épen a rokkantsági járadékokban és nem az öregségi biztosításban rejlik. (Gál Jenő: Mennyit ad az állam 1 ?) Erre is rá fogok térni. Ha a korhatárt csak öt, vagy mondjuk 10 esztendővel le akarnók szállítani, mit tapasztalnánk 1 ? Voltak ilyen kísérletek is Európában. Például itt van Svájc. Svájcban nem valósittották meg a rokkant. ülése 1928 június 6-án, szerdán. 319 sági biztosítást, sem a gyermekbiztositást, hanem csupán az öregségi biztosítás kérdését oldották meg: csak annyi járulékot szednek, amennyivel az öreg embereket el tudják látni. Nagyon érdekes probléma volna, ha a minister ur matematikusai kiszámítanák, hogy ezzel a járadékkal milyen korig lehetne lemenni; ha elhagynák a rokkantsági biztosítást, ha elhagynák a gyermek- és özvegy biztosítást, vájjon mennyire lehetne lemenni, vájjon a 60 éves korig vagy az 58 éves korig lehetne-e lemenni, ha ezt az összeget nem a rokkantaknak adnók, hanem ezzel tisztán a megöregedett embereket látnók el. Rendkivül érdekes probléma ez. A kérdést igy is meg lehetett volna oldani, de milyen szociális visszásságok következnének belőle Î Én csak egyre hivatkozom, arra, hogy katonai rokkantjainknál, akik az iparban, a gyárakban helyezkedtek el, a tőkések, a gyárosok mindenhol beszámítják az ő rokkantsági járadékaikat, ezt mindenhol levonják; ha egy munkásról tudják, hogy rokkantjáradékot kap az államtól, hogy 10, 15, 20 vagy 30 pengőt kap havonta, akkor mindjárt lesrófolják a bérét, mindjárt kevesebbet állapítanak meg számára. Amikor tehát a szociáldemokrata párt is ezt forszírozza, akkor tulajdonképen antiszociális dolgot követel, mert a tőkések számára spórol, a tőkésekhez való felhivás ez, hogy most annak a munkásnak béréből, aki 58 éves korában még munkaképes, egyszerűen levonják azt, amit a Társadalombiztositó Intézettől kap. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Az én meggyőződésem az, hogy nem itt van e szociális törvényjavaslat kitaposásának lehetősége, hanem abban, hogy könnyebbé kell tenni azt, hogy a rokkantjáradékhoz az igényjogosultak hozzájuthassanak: könnyebben, gyorsabban és minél többen tudjanak hozzájutni. Ez az egyik gondolat. A másik gondolat az, hogy minél több gyermeknek kell juttatni segélyt, gyermekjáradékot. Ez a törvényjavaslatnak az útja és ha a jövőben fejlődés jön, ezen a téren kell fejlődni, aminthogy minden államban ilyen irányú a fejlődés. Németországban még a szociáldemokraták sem próbálkoztak azzal, hogy a korhatárt leszállítsák, pedig megtehették volna, kezükben volt a hatalom, de nem ezt tették, hanem nagyon helyesen, logikusan azt tették, hogy minél több munkásembernek juttattak rokkantjáradékot és minél több gyermeknek juttattak gyermekjáradékot. Ez nagyon helyes és ez felel meg annak a fejlődésnek, amelyet egész Európában látunk. (Propper Sándor: Ez a probléma fennáll az állami nyugdíjasoknál!) Rendkivül érdekes, hogy a németek 1907-ben — méltóztassanak jól figyelni, számokat mondok — 814.000 rokkantnak, munkásnak, alkalmazottnak, adtak járadékot, ellenben öregségi biztosítás utján öregségi járadékot csak 125.000nek adtak. Méltóztatnak látni az óriási differenciát: nem az öregségen van a hangsúly, hanem a rokkantságon! 1926-ban pedig másfélmillió embernek adtak rokkantsági járadékot és csak 75.000-nek öregségi járadékot. Mit jelent ez, mélyen t. Képviselőház 1 ? Azt jelenti, hogy ennek a javaslatnak legfontosabb célja nem az öregség istápolása, hanem épen a rokkantsági kérdés megoldása. Mert az a munkásember, ha munkaképes egészen 65 éves koráig, megkapja az ő munkadíját ép ugy, mint többi munkástestvére, ha pedig 65 évnél ^ korábban megrokkan, akkor megnyílik számára a rokkantsági járadék. (Propper Sándor: De negyven éves embert már nem vesznek fel a munkába, ha kapnak 35 évest!) 48*
