Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-178

248 Az országgyűlés képviselőházának 178. ülése 1928 június 1-én, pénteken. De hogy tovább menjek ezen az utón, az állam terheinek csökkentését illetőleg itt van az Országos Pénztár, illetve az Országos Munkásbiztositó Intézet igazgatási költségeinek kérdése. Ebben a tekintetben is az a helyzet, hogy az 1907 : XIX. tc.-ben az állam vállalta ezeknek az igazgatási költségeknek megfizetését. A gyakorlatban odáig ment ez a kérdés, hogy megkülönböztettek igazgatási és kezelési költséget s külön könyvelési technikai módszerekkel az adminisztratív költségeknek tekintélyes részét áthárították az érdekeltekre és az érdekeltekkel fizettetik meg ezeknek a költségeknek tekintélyes részét, anélkül, hogy az érdekelteknek — amint majd később rá fogok térni — valami beleszólást engednének. És itt van most az a törvényjavaslat, amelyet tárgyalunk. Ez a törvényjavaslat is azáltal, hogy az öregség és rokkantság esetére gondoskodik s az öregek és rokkantak eltartásához bizonyos mértékben — mondjuk — hozzájárul, kétségkívül csökkenteni fogja a szegényügyi terheket, amelyeknek csökkenése mutatkozni fog a községek, végeredményben is tehát a közület háztartásában, ami megint csak azt jelenti, hogy az állam, a közület itt is bizonyos terhek alól felszabadul, amelyeket önbiztositás által maguk az érdekeltek viselnek. Ennek a kérdésnek kiegészítése végett még csak azt vagyok bátor a t. Ház figyelmébe ajánlani, hogy e törvényjavaslat törvényerőre emelkedése után — amint már a kötelező betegségi és baleseti biztosítás bevezetése által is — a hadirokkantak terheinek tekintélyes részét is ez az intézmény fogja viselni. Kétségtelen ugyanis, hogy a hadból visszatért és a hadban megrokkant alkalmazottak az igen fogyatékos segélyszolgáltatás, és hadisegélyek miatt kénytelen munkát vállalni, kénytelenek fogyatékos erejükkel is valamely üzem szolgálatába belépni. Az ilyen szolgálatba való belépés folytán kétségtelenül csökken ezeknek ellenálló képessége, amely sokkal kisebb, mint az életerős, egészséges emberé, ami természetszerűen a korai megbetegedések arányszámának emelkedésében, a megrokkanás, a kiöregedés korai bekövetkezésében fog mutatkozni, aminek bekövetkeztében az fog történni, hogy az állam terheit itt i« maguk az érdekeltségek fogják átvenni a szegényügyi terhekkel együtt. Nyilvánvaló ebből a felsorolásomból, hogy amikor nagyobb szolgáltatást és hozzájárulást kívánunk az államtól az öregségi és rokkantsági segélyezéshez, akkor tulajdpnképen nem is kérünk ujat, csak arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az állam adja vissza azt. amit különféle törvényes intézkedésekkel ezektől az ipari érdekeltségektől már elvett, s amihez az eddigi törvényes intézkedések alapján feltétlenül joguk van ezeknek az érdekeltségeknek. Ha az állam ezt megadja, akkor megoldódik az a probléma, amelynek meg kell oldódnia, akkor megoldható az a lehetetlen helyzet, amely most ebben a törvényjavaslatban van, hogy 120 pengős járadéktörzzsel kelljen az embereknek elindulniuk a járadék megállapításánál, mert az államnak e terhek átvállalása folytán előálló feleslegéből és megtakaritásából feltétlenü módjában van, hogy a járadéktözset nagyobb összeggel dotálja és az egyes járadékok megállapításához nagyobb összeggel járuljon hozzá. Feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy erre rámutassak és ezzel kapcsolatban rámutassak arra is, hogy ez a teher, amelyet az állam áthárított az érdekeltségre, a gyakorlati életben a biztositásnál érdekeltekre nézve miként mutatkozik. Ezt látjuk abból, ha tudjuk, hogy az 1891-es törvény megalkotásakor a járulék az átlagos munkabérnek még csak két százaléka volt. Ez idők folyamán felment háromra. Az 1907 : XIX. te megalkotása után már a második, vagy harmadik évben, amikor nagy vita volt^ arról, hogy hat napra, vagy hét napra szedjék-e a járulékot, ezt nem tudták máskép megoldani, mint hogy felemelték a járulékfizetés idejét hét napra. A kommün bukása után kiadott első rendelkezés szerint a járulékokat felemelték hat százalékra. A múlt évben megalkotott törvényben ezt a hat százalékot törvényerőre emelték, megtoldva azzal, hogy megadják a lehetőséget arra, hogy a járulékot hét százalékra emelhessék fel. Most pedig, ha ennek a törvényjavaslatnak intézkedéseit is hozzávesszük a szociális terhekhez, a szociális teher a munkás átlagos keresetének körülbelül tíz százalékára fog emelkedni. (Dréhr Imre: 12%-ára!) Azért mondok 10%-ot, mert a gyakorlati életben — azt hiszem legalább, ha nem adminisztrálják el teljesen a járulékbevételt — ennek az lesz a következménye, hogy a betegségi terhek csökkeni fognak és a betegségi terhek csökkenése folytán vissza tudunk szállni a betegségi biztositási járuléknál arra a 4%-ára, amely elégséges volt, mielőtt az úgynevezett kurzus-kormányzat átvette ennek az intézetnek vezetését. Amig önkormányzati alapon működött ez az intézmény, amig az érdekelj munkások és munkaadók vezették ezt az intézményt, addig 4%-os járulékkal tudták ezt az intézményt fentartani. (Dréhr Imre: De akkor a családtagokat még nem segélyezték! — Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) Bocsánatot kérek, hogyne segélyezték volna. (Dréhr Imre: Az 1907 :XIX. te, alapján történt!) A külfölddel szemben a magyar munkásbiztositásnak egyetlen értéke és egyetlen előnye volt, hogy a családtagok kötelező biztosítását bevezette, holott külföldön — még a legfejlettebb német biztosításban is — a családtagok biztosítása csak fakultative oldatott meg. Amikor tehát azt mondom, hogy 4% elégséges volt az önkormányzat által igazgatott intézményben, az a hitem, — legalább remélem — hogy mivel az öregségi biztositás által bizonyos terheket átvesz ez a biztositási ág, meging vissza tudunk menni a 4%-ra a betegség esetére való kötelező biztositási ágazatnák de csakis akkor, ha — ismétlem — nem történik meg az, hogy ezt az összeget ezt a járulékkülönbözetet teljesen eladminisztrálják. De abban a tekintetben is látom a hátrányt, hogy amig, — mondom — a szociális terhek 2%-ról felemelkedtek most már 10%-ra, vagy ahogy az államtitkár ur mondotta, 12%-ra, ezzel szemben látni kell azt is. ha figyelemmel kisérjük a dolgot, hogy a segélyt kimerített tagok újból való segélyezését, amely az 1907: XIX. te. szerint 8 hétben volt megállapítva, kitolták hat hónapra, hogy a szülés esetén nyújtandó segélyt, amelyet az 1907-es törvény három hónapra állapított meg, az uj törvény — ez a nagy vivmány, a Lex Vass I. — felemelte hat hónapra, s hogy míg az 1907-es törvény gyógyászati segédeszközt adott minden korlátozás nélkül, addig a Lex Vass I. ilyet nem ad. A fogászati segély nyújtásánál, valamint a szanatóriumi segélyezésénél ugyanez a helyzet. Azt látjuk tehát, hogy amig az egyik oldalon az állam a maga terheit az idők folyamán 1891-től kezdve állandóan minden uj ' biztositási törvénnyel csökkentette, addig a