Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-177

Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1928 május 31-én, csütöriöhön. 237 lentették ezek a 80 pengők. Akkor ifi azt kell mondanom, hogy a legnagyobb kétségbeeséssel kell ezeknek a járadékosoknak és ennek az intézménynek a jövendője elé tekinteni, főleg azért, mert a hadikölcsön devalorizációja egyebet is devalorizált, devalorizárta azt az erkölcsi értéket, azt az erkölcsi tőkét, amely minden biztosító intézménynek a legfőbb propagativ ereje: devalorizálta a biztonságba vetett azt a hitet, hogy ott a pénzük jó helyen van, és a járadékosok mos már valóban ennél az intézménynél csak a kihalásban reménykedhetnek, ők csak abban reménykedhetnek, hogy: ôte toi que je m'y mette, bár nagyon valószínű, hogy a nyomorúság itt nem lépcsőzetesen, hanem járványszerüen fogja őket kipusztítani. Egy intézmény gyönyörű múltja, egy nagy tömeg éhező ember igazsága kér itt kivételes bánásmódot és ha valaki felhozhatná, hogy a magánnyugdíjintézménynek ugyanilyen veszteségei vannak, akkor meg kell állapítani, hogy ezeknél az intézményeknél a valorizáció nem a részvényeseknek, hanem az egyesületi tagoknak, a biztosítottaknak érdekében áll és a segítségnek egyetlenegy fillérje sem vész el az adminisztráció csatornáján. A magántisztviselők nyugdíjsorsának e felvázolása után a javaslattal magával foglal-, kozva meg kell állapitanunk, hogy annak legsérelmesebb és joggal sérelmezett része a kötelező biztositásnak 500 pengővel való megszüntetése. Ha ez az 500 pengő az az összeg volna, amelyből vagyont lehetne gyűjteni, amelyből magas, külön nyugdíjjárulékot lehetne fizetni,: akkor nem volna kifogásolható ez a rendelke-; zés. De nagyon jól tudjuk, hogy 500 pengő nem az az összeg, amelyen felül nyugdíjra már «szükség nem volna, nagyon jól tudjuk, hogy ez a mi pályánk a legfluktuálóbb természetű pálya, különösen most, amikor a vállalatok születésének és gyors bukásának az idejét éljük, amikor senki sem lehet bizonyos a maga exisztenciája felől. Hogy azután ezeket az exiszteneiát vesztetteket, ezeket a kényszerűen újrakezdőket azzal is sújtjuk, hogy számukra a megelőző magasabb fizetési skálában eltöltött idő a biztosításra elvesszen, ezt méltánytalannaknak és igazságtalannak, sőt szükségtelennek is tartjuk, hiszen ez semmit sem változtat az intézménynek a javaslatban lefektetett matematikai konstrukcióján. Egy általános biztosítási kötelezettség a magánalkalmazottak számára havi ezer pengő fizetésig terjedő beszámítási határral magának az intézetnek anyagi megalapozottságát szolgálja, hiszen a magasabb fizetési kategóriákban kisebb a megrokkanás! valószínűség és itt nem is kell azt az orvosi ellenállást leküzdeni, amely például a betegségi biztosítás értékhatárának felemelésével kapcsolatban kiváltódott, de ezzel együtt igen sok igazságtalanságnak is vehetnők elejét. Döntő sérelem az is, hogy a magánalkalmazottak egyes kategóriái kivétetnek a biztosítás kötelezettsége alól bérhatárra való tekintet nélkül, igy például a mezőgazdaságban dolgozó, de tisztára kereskedelmi tevénykedést folytató alkalmazottak, akik nagy uradalmak, nagy mezőgazdasági üzemek irodáiban mint könyvelők, mint levelezők, tehát nem mint mezőgazdasági munkát végző alkalmazottak vannak foglalkoztatva. Kifogásoljuk azt is, hogy a javaslat csak önkéntes biztosítást tesz lehetővé, mert az órakönyvelőknek, a kirakatrendezőknek, szóval mindazoknak a kategóriáknak, amelyek több munkaadónál vannak foglalkoztatva, csak erre ad lehetőséget. A javaslatnak néhány előbbi paragrafusáKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. XIII. val kapcsolatban az általános résznél is rámutattam arra a tendenciára, amely a bürokrácia elé tornyosuló akadályokat egész egyszerűen azzal győzi le, hogy az akadályt félrelöki útjából a nélkül, hogy a probléma megoldására törekednék. Itt megint a bürokrácia, az adminisztráció szempontjai emelkednek az anyagi igazság fölé, pedig számomra nem lehet kétséges, hogy ebben az érdekeltségben nem a bürokrácia kényelme, hanem az anyagi igazság mellett foglaljak állást. További követelménye a magánalkalmazottaknak a bérminimum. A bérminimum a legsilányabban díjazottak számára, hogy a munkabéruzsorának szemérmetlen tobzódása ne legyen még külön jogcím nyugdíj f osztásra. Bárhogy féljen a munkaadók tábora a létminimum gondolatától, tudomásul kellene venni legalább azt, hogy nyugdíjminimumról beszélni kell és lehet. A bérmaximumot a külföldi példák mintájára is követeljük, ami ebben a javaslatban egyrészt meg is van, csakhogy a javaslat három kategóriát ismer: jogosítottat, kötelezettet és kizártat. Mi ennél a leegyszerűsítésnél tovább akarunk menni és csak egy csoportot kérünk a magunk számára: kötelezettet a tényleges fizetés határáig, de legfeljebb, ezer pengő havi beszámítható fizetés erejéig. Nem ismeri! a törvény a visszavásárlási jog gondolatát sem, pedig ma különösen gondolnunk kell azokra, akik későbbi életkorban áutnak be az intézménybe és igy nyugdíjuk csak csonkán kerülnek kifizetésre. Az állam ezek számára megtagadja a karitatív kiegyenlítés lehetőségét, ha tehát ezt megtagadja, akkor legalább biztosítsa számukra azt a kötelezettséget, hogy ezek a maguk terhére visszavásárlási joggal élhessenek. Végezetül igen fontos probléma a vállalati nyugdíjpénztárak kérdése. Bár a magam részéről elvi ellensége vagyok a vállalati nyugdíjpénztáraknak még akkor is, ha felmérem azt a szociális előny-helyzetet, amelyben ezreknek biztosit ott ai a törvény megszületése^ előtt voltak, sőt a törvény megszületése után is lesznek, mégis azt kell mondónom, hogyha a két oldali érdekeltség ezeket is az állami nyugdíjpénztárakéhoz hasonló hatállyal ruháztta fel, akkon elengedhetetlen követelmény a szabad költözködés, a teljes biztosításának követelménye, nemcsak az államiéval egyenlő részre, hanem a teljes nyugdíjak össlzegére. Mert a jobban táplált rabszolgának psychéjében nem a jóltápláltság, hanem a rabszolgaság adja meg a karaktert. A törvényjavaslattal szemben felhozható érveimnek csak a legfontosabbjait gyűjtöttem össze a magánalkalmazotti részben is és ha végigtekintek rajtuk, akkor már előre is jelzem azt, hogy a részletes tárgyalás során nagyon is sok esetben lesz előterjeszteni valóm. De ha a kérdések töredékére nézve végigkutatjuk a javaslatot, akkor lelkiismeretünknek mérlegelése alá kell bocsátanunk azt, hogy mit halljunk ki belőle, azt-e, hogy itt egy szociálpolitikai fejlődést jelentő uj intézmény alakult, vagy azt, hogy egy olyan hibás alkotás készül itt megkövesedni, amely egy jobb jövendőnek fog útjába helyezkedni. De a realitások, a jövőbe vetett hit, a mi igazságunk és eszméink átütő erejének tudata arra késztet, hogy én az előbbi álláspontot foglaljam el. Ami rossz,, ami elvetendő, ami hiányos vagy ami könnyelmű ebben a javaslatban, az majd kitűnik akkor, ha az esztendőknek próbája alá bocsátjuk, bár nagyon keserves dolog arra gon34