Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-177

230 Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1928 május 31-én, csütörtökön. az érvelést, hogy a háztartási alkalmazott után a teljes járulékot munkáltatója fizeti, még akkor is változatlanul azt kell vallanom, hogy négy pengő a háztartási alkalmazottat tartó háztartás részére, még a legkisebb háztartás részére sem jelent olyan megterhelést, amely számba jöhetne ezeknél a háztartásoknál. Ezzel szemben felmérhetetlen az a szociális előny, amely a községi szegényházak, kórházak, menhelyek tehermentesítéséből származik, tehát nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is felér ez a négypengős havi megterhelés, amelyet nagyítva tártam a t. Ház elé a másik oldalon elért megtakarítással. A középosztály védelme a törvényjavaslat utolsó szakaszában már kisebb szerepet foglal el, azt már kisebb mértékben hangsúlyoztuk. Azt mondották, hogy a háztartási alkalmazottaknak egy igen tekintélyes része átmeneti foglalkozásnak tekinti a miaga állapotát, amelyből akár férjhezmenés, akár pedig a falujába való visszatérés révén megszabadul. Sajnos azonban ma, amikor a nőfelesleg egyrészt a férjhezmenési lehetőségeket alaposan lecsökkentette, másrészt a falu azon rétege, amelyből a háztartási alkalmazott származik, maga is a város felé gravitál, dehogy fogja beküldött gyermekét visszakövetelni, vagy visszahozni. Ezek a jelenségek arra mutatnak, hogy a régebbi adatok alapján összeállított statisztikák a jövendő állapotra nézve alapul el nem fogadhatók!. Lehet, hogy átmenetileg valóban be fog következni, hogy az ennek a rétegnek egyrésze által befizetett járulék — mint az előadó ur mondotta. — stornónyeresége lesz az intézetnek, mégis még ezen az előadó szerint talán jogosulatlan gazdálkodás sem tarthatja vissza az intézményt attól, hogy gondoskodását mostmár ezután — hiszen meg van rá a törvényben a módja a minister urnák — erre a rétegre is kiterjessze. Az iparforgalmi érdekeltség keretein belül is át meg át van lyuggatva a kötelező biztositásnak nagy alapprincipuma ós mielőtt átrándulnék, vagy a népjóléti minister ur átrándülna a mezőgazdaság területére, hogy ott teremtsen szociális igazságot és egyenlőséget, ugy látjuk, hogy idebenn a saját portánkon is van épen elég, két kézre való tennivalója» Ha a javaslat principiumait tovább vizsgáljuk, akkor örömmel és megelégedéssel kell megállapítanunk, hogy a biztosítottak legnagyobb hányadára nézve a javaslatnak kogens jellege van és csak egy kisebb hányadára vonatkozólag diszpozitiv. Ámde ha ennek a kényszernek logikai elemeit vizsgáljuk, ha azt keressük, hogy mi az, ami a kényszert elfogadhatóvá teszi, sőt bizonyos esetekben, mint ez a jelen eset is, kívánatossá teszi, akkor azt kell mondanom, hogy minden kényszer mögött meg kell húzódnia annak a bizonyosságnak is^ hogy annak ellenében, hogy az állami főhatalom engem cselekedeteim szabadságában korlátoz, meg^ kell lennie annak az érzésnek, sőt nem is érzésnek, hanem ezen messze túlmenően annak a tudatnak, hogy ezzel a kényszerrel szemben áll a biztos megjelölése annak, hogy ennek a kényszernek ellenében mire tarthatok igényt, mi az, amit ezért a kényszerért kapni tudok. A javaslat maga ebben a tekintetben ugy látszik, mintha kifogástalan volna, hiszen taxatíve felsorolja a járadékosok követeléseit, azonban minden ilyen irányú felsorolást megsemmisit, halomra dönt a javaslat 50. szakasza, amely nem mond sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a munkáltató mulasztása, a munkáltató hanyagsága vagy bűne, a munkavállaló, az alkalmazott, a biztosított kizárólagos rovására esik. Én elhiszem, tudom azt, hogy egy szorosan vett matematikai alap nem számolhat mással, mint a tényleg befizetett biztosítási járulékokkal, de ugyanakkor el kell fogadnom azt is, — hiszen önök mondják és önök hangoztatják, — hogy az állami főhatalom kezelésében bizonyos etikus princípiumoknak is kell érvényesülniük és ezeknek a princípiumoknak legelseje az, hogyha én, állam, egy törvényt hozok s ebben a törvényben bizonyos kötelezettségeket rovok ki valakire, akkor gondoskodnom kell arról is, hogy e kötelezettségnek ellenében adott jogosítványok el is jussanak mindazokhoz, akik ezeknek a kötelezettségeknek eleget tesznek. Az állami szavatosság kérdése van érintve ebben a szakaszban és — mint ahogy e kérdés elméletének és gyakorlatának egyik legkitűnőbb ismerője, dr. Faragó László kollégám a Társadalompolitikai Társaságban már megállapította — az állami szavatosság kérdése a javaslat szociálpolitikai jellegének ismérve és próbaköve. Szerinte ez a szakasz ellentétben áll az 1927 : XXL te. intézkedéseivel, főleg az idézett te. 131. §-ának 5. és 7. bekezdésével, amely a pénztár kötelezettségét az igény jogosultság objektiv kritériuma és nem a teljesítés alanyi jogcíme alapján állapítja meg. Szerencsésen idézi az osztrák törvény 90. §-át

; amely egyenesen és pozitív formában írja elő az intézet szavatosságát, mig ennek a javaslatnak eredeti szövege pozitív formában mondotta ki ennek ellenkezőjét E rendelkezés nyomán támadt felzúdulás elsöpörte ezt a pozitív tiltó rendszabályt, de — sajnos — a lényeg megmaradt, mert most sem változott az a helyzet, hogy a munkavállaló felelős, de a pénztár, az intézmény vele szemben felelőtlen. Nem hihetem, hogy a cél az volna, hogy a befizetőket a járadékoktól elüssék, tehát azt kell kérdeznem, hogy a büntető szankciókon túl gondolt-e a javaslatért felelős minister és gondoltak-e tanácsadói arra; hogyan védjék meg ilyen esetek ellen a munkavállalókat. Hihető talán, hogy itt Magyarországon, ahol az üzemi tanácsok gondolata a legkínosabb felszisszenést váltja ki nemcsak az érdekelt kapitalizmus, de annak függvénye, a bürokrácia részéről is, lehetséges talán, hogy a járulékfizetési kötelezettség valamilyen módon a gyáron belül, az üzemen belül intézményesen ellenőrizhető legyen, vagy talán — szerintem nagyon silány pótmegoldásképen — gondoltak-e arra, hogy a járulékfizető munkavállaló munkahétről-munkahétre tudomást szerezhessen arról, hogy a tőle levont és az utána fizetendő járulékok a pénztárhoz tényleg befolytak-e? Vájjon tudják-e az illetékesek, hogy mit jelent a mai nehéz gazdasági viszonyok között a vállalkozás tiszavirágélete mellett, hogyha a járulékfizető csak akkor értesül arról, hogy utána befizetések nem történtek, vagy nem teljes mértékben történtek, amikor már nincs vállalkozás, nincs vállalat, akin, vagy amin ezeket az elmaradt összegeket be lehet hajtani. (Györki Imre: Ugy is keresztülvihetetlen!) Én is azt mondom, hogy ez olyan pótmegoldás, amely valójában keresztülvihetetlen. De gondolkoztak-e például a bélyegrendszer felől és mérlegelték-e, hogy ennek kétségkivüli járulékfizetési előnyeivel szemben milyen hallatlan szociálstatisztikai és biztositásmatematikai hátrányai volnának? Gondoltak-e arra, hogy ez a probléma nem adminisztrativ probléma, hanem ennél sokkal több, jóval több? Ez a kérdés, a javaslatnak ez a szakasza a javaslatnak az a pontja, amelyen a