Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-164
Az országgyűlés Jcépviselöházánalc 164, ülése 1928 május 3-án, csütörtökön. 69 bekerült, mint a vitézi szék főkapitányának helyettese, egészen stílszerű volt, hogy első felszólalása a vitézségi érempótdíjak érdekében történt. Ez a felszólalás azonban nem az első volt a vitézségi érempótdíjak kérdésében. Évek hosszú során át mind a két Nemzetgyűlés ülésezésének és a Képviselőház ülésezésének tartama alatt is, a képviselők közül igen sokan megtették idevonatkozó javaslataikat — például Meskó Zoltán képviselő ur is, igénytelen személyem is — és esak sajnálattal konstatáltuk, hogy ezeknek a felszólalásoknak ezideig nem volt meg az az eredményük, hogy a vitézségi érempótdíjakat folyósították volna. Sajnálom, hogy ez a két dolog: a rokkantellátási adó és a vitézségi érempótdíjak egymással kapcsolatba kerültek. Nem tartoznak össze semmiféle vonatkozásban. (Ugy van! jobb felől.) A rokkantellátás inkább azzal a másik kérdéssel tartozik össze, amelyet már az előbb szóvá tettem: a háború anyagi károsultjainak és a háború gazdasági rokkantjainak ügye közelebb áll egymáshoz, mint amilyen közeláll egymáshoz a vitézségi érempótdíjak éis a rokantellátás kérdése. Törvényhozásunk tehát helytelen utakon járt és én már akkor is kifogásoltam, hogy a vitézségi érempótdíjak folyósításának sorsát ahhoz kötötte, hogy vájjon a rokkantellátási adóból származó jövedelem elegendő^ lesz-e arra, hogy egyrészt a rokkantak ellátása abból fedeztessék, másrészt pedig a maradványból vitézségi érempótdíj folyósittassék. Kétségtelenül helytelen volt ez a Junktim, ez a kapcsolat, én most is helytelennek tartom és inkább arra kérem fel az igen t. kormányt, hogy egy más megoldással jöjjön; jöjjön a vitézségi érempótdíj kérdésének teljesen önálló megoldásával. (Ugy van! Ugy van!) Ha visszaemlékezem arra — hiszen igen sokat foglalkoztam hadtörténelemmel és katonai irodalommal, — jól tudom, hogy a vitézségi érempótdíj annakidején milyen okból és hogyan keletkezett. A világért sem segélyezési okból, nem azért rendszeresitették a vitézségi érempótdíjat, hogy egy pár forinttal és később egy pár koronával többje legyen annak, aki vitézségi érmet kapott, hanem a vitézségi éremnek óriási erkölcsi jelentősége volt. A vitézségi érempótdíjnak is az az erkölcsi jelentősége volt, hogy az ember minden hónap 1-én, amikor felvette azt a csekély összeget, amelynek inkább szimbolikus jelentősége volt, önelégülten gondolt vissza hadi érdemeire, hadi dicsőségére és büszkeségét ápolta minden hó 1-én ez a vitézségi érempótdíj folyósítás. Épen ezért nagyon sajnálom, hogy pénzügyi szempontból ez a kérdés egyáltalában szóba került, mert hiszen ennek mondom _ inkább f erkölcsi, mintsem valami segélyezési jelentősége van. Ebből a felfogásból ered, hogy a megváltás lehetősége ellen a leghatározottabban állást foglalok. Nem is szabad engedni, hogy a vitézségi érempótdíjak valaha egy összegben megváltassanak. Nem azért alakították a vitézségi érempótdíjat, hogy azt tőkésíteni lehessen; szó sincs róla: az egész más célokat szolgál. Ezt nem szabad tőkésíteni, nem szabad tőkésíteni engedni. Épen arra kell törekedni — bármilyen kevés is a vitézségig érempótdíj az állam mostoha anyagi helyzeténél és t az államháztartásunknál keletkezett nehézségek folytán, — hogy minden hó 1-én emlékeztető legyen. Erre szükség van a jövő miatt és szükség van honvédelmi^ szempontból, ha egy kicsit előre nézünk a jövőbe. - Ha ellene vagyok a megváltásnak, ellene kell, hogy legyek annak a kombinációnak is, amelyet előttem szólott t. képviselőtársam mint uj gondolatot felvetett, amikor azt mondta, hogy a tehetősebbek, a vagyonosabbak mondjanak le a vitézségi érempótdíjról azok javára, akik kevésbé tehetősek. Az előbb kifejtetteknél fogva ez ellen a leghatározottabban tiltakozom. Igenis, a legvagyonosabb, a leggazdagabb emberek is ragaszkodjanak ahhoz az egy pár koronához, amit majd vitézségi érempótdíj gyanánt kapna'k; ragaszkodjanak annál az oknál fogva, amelyet az előbb kifejtettem, hogy ők is minden hó 1-én büszkén emlékezzenek vissza. Emlékszem, hogy a régi hadseregben és a honvédségben is igy volt. (Várnai Dániel: Dehogy volt! Szolgálati pótdíjak voltak!) Ismertem magasrangu törzstiszteket és tábornokokat, akik az 1878. évi boszniai okkupáció alkalmával arany és ezüst vitézségi érmet szereztek és büszkén vették fel azt az egy pár forintot minden hó 1-én és büszkébbek voltak erre, mint minden más egyéb illetményükre. Itt tehát az összeg nem játszik semmi szerepet és fel szólítást intézni a gazdagokhoz, vagy a tehetősebbekhez nem illik és nem is szabad. De akárhogyan van is a dolog, akár kapcsolatba hozom a rokkantellátási adóval, (Rothenstein Mór: Azóta változtak az idők!) akár nem; akár az élő törvény szerint kapcsolatban vannak a rokkantellátási adóval, annak jövedelmével a bevételek, akár nincsenek, a tényleges helyzet az, hogy lehetetlen JLentartani ezt az állapotot, hogy a vitézek, a vitézségi éremmel feldíszített katonák vitézségi érempót dijakat nem kapnak. Bármilyen összeget, de minél előbb újra folyósítani kell, mert ennek megmérhetetlen erkölcsi jelentősége van és megmérhetetlen nagy fontosságú a honvédelem érdekei szempontjából is. Ha elegendő volna a rokkantellátási adójövedelem arra, hogy a népjóléti minister ur bőven dotálhatná belőle a rokkantakat és még maradna belőle, akkor tényleg törvénymódosításra nem volna szükség, akkor igaza van előttem szólott t. képviselőtársamnak. Mivel azonban a tényleges helyzet az, hogy a rokkantellátás teljesen felemészti a rokkantellátási adójövedelmeket, sőt sokkal több bevételre volna szükség, hogy a tényleges szükségletet fedezni tudja, a népjóléti minister ur, ebből kifolyólag belátható időn belül nincs kilátás arra, hogy az élő törvény alapján ez a kérdés megoldható legyen. Ebből kifolyólag én tehát az igen t. népjóléti minister úrtól egy más megoldást kérek és várok. Honvédelmi minister kollégájával együttesen méltóztassék ezt a kérdést minél előbb megoldani, mert ez egy égetően fájó seb, a t. népjóléti minister urat pedig még közelről érinti azon szempontokból is, mert gondozottjai, a hadirokkantak, legnagyobb részt, vagy jelentős részben egyben vitézségi érem tulajdonosok is. Ezt szükségesnek tartottam ennél a rovatnál megemlíteni. (Helyeslés balfelöl.) Elnök: Kíván-e még valaki szólni 1 ? Ha senki szólni nem kivan a vitát bezárom. A minister ur óhajt nyilatkozni. Vass József népjóléti és munkaügyi minister: T. Ház! Az ebben a kérdésben a Felsőházban adott válaszom, melyet a kormány nevében volt szerencsém ott előterjeszteni, meglehetősen ismerős, épen azért csak egész röviden kívánom összefoglalni azt, amit ott annak idején mondottam. Én teljesen osztom Szilágyi Lajos t. képviselőtársamnak felfogását abbap a pontban,
