Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-164

52 Az országgyűlés képviselőházának 164. ülése 1928 május 3-án, csütörtökön. részeit egy . bérkaszárnyaövezet veszi körül, mint egy bástyafal, amely szinte megakadályozza, hogy a város lakossága a szabadba kiömölhessen. Bérkaszárnyák épitésére, undok malterkaszárnyák épitésére adtak annak idején ezrével engedélyeket, sőt elősegítették, adómentességgel, fővárosi kölcsönökkel, telkek ingyen adományozázásával, ezt a szerencsétlen építkezést. Mi ennek az eredménye? Ennek eredménye az, hogy Budapest épitkezésónek egészséges fejlődését évtizedekre elrekesztették. Összezsúfolták a dolgozó alsóbb réteget ezekben a levegőtlen, napfénytelen, rettenetes bérkaszárnyákban, ahol a proletárrgyermeknek le kell félnie a gyermekéveit azon a »gangon«, ha a házmester onnan ki nem pofozza, szóval olyan lakáspolitikát inauguráltak, amelynek semmi más nem volt tulaj donképen a vezérlő gondolata, minthogy a befektetett tőke minél nagyobb hasznot hajtson a szegényekből. Kénytelen vagyok erre a két jelenségre rámutatni, mert hiszen a multaknak bűneiért ez a kormányzat nem vállalhatj a a felelősséget, valamint nem követelheti elesettségünk mai nehéz idejében tőlem senki sem józanul azt, hogy jobb viszonyokat tudjak teremteni most, mint aminőket eltűrt a főváros és a kormány annakidején, a háború előtt, a boldog békében és a gazdagság idejében. Még egy momentum van, amelyre rá kell mutatnom saját tapasztalásaimból. Nagyon sokszor halljuk a kifogásokat az úgynevezett nyomortelepek, földbevájt odúk, nartszakadékok oldalából szakított férőhelyek és hirtelenében összeeszkábált, összetákolt kunyhók használata és megtürése dolgában. Egyet ne felejtsünk itt el. Szégyene a fővárosnak, hogv ilyen lakások vannak. Szégyene a modern kulturéletnek, hogy emberek ilyen kalyibákban és földbevájt lyukakban élnek. Méltóztassanak ellenben azt is figyelembe venni, hogy csendőrszuronyheggyel sem tudom kipiszkálni onnan ezeknek az embereknek legnagyobb részét tisztességes, higiénikusán megépitett egyszobakonyhás lakásokba. (Upy van! Upy van!) Mert a földbevájt odúban ingyen lakik, abban a tisztességesen megépitett egyszoba-konyhás lakásban pedig meg kell fizetnie azt az évi 80— 150 pengő lakásbért. Experto

! cnede Ruperte! mert én ezt megpróbáltam. Megvettem egy malomépületet. Készíttettem benne t 164 egyszoba-konyhás gyönyörű kis lakást és felajánlottam a Budafok felé lakó hires, szinte Európahires barlanglakoknak. Egyetlen egy vállalkozott rá, hogy hajlandó elfogadni ezt a lakást. (Mozgás.) Arra aztán nincs hatalmam, hogy én csendőrt állítsak oda, elfogassam és kényszerítsem arra, hogy elmenjen a tisztességes lakásba, úgyhogy ezt a momentumot! ne méltóztassék figvelmen kívül hagyni. Mert, ha olyan rétegről van szó, amely kereset nélkül van. ott még megértem a dolgot,, de az esetek, amelyeknek adatsorozata birtokomban van, a kereső emberek esete. Ezek kereső emberek, és ők kijelentették az én megbízottamnak, gúnyosan belenevetve az illető arcába, hogy: »Azt hiszik az urak, hogy talán bolondok leszünk elmenni innen az ingyenlakásból oda az, urak lakásába, hogy fizessünk? Ezt nem fogjuk megtenni«. Nem is tették meg. Ezután különböző munkáspártszervezetekhez kellett fordulnom, és a java munkáséiemekből szedtük össze a lakókat és ezekkel telepitettük tele azt a házat. Ez tehát gazdasági kérdés is, meg a kultúra kérdése is, úgyhogy itt f tulajdonképen összefonódik sok kormányzati és kommunális feladat. Különösen igen nagy felelőssége van ezen a téren magának a községnek, ebben az esetben Budapest székesfővárosnak. Ne én tőlem, a kormánytól várja a székesfőváros azt, hogy százszázalékig megoldjam az ő mulasztásainak eredményeit, hanem elsősorban érezze ne a saját felelősségét, hanem elsősorban a saját feladatát és kötelességét, hogy a fővárosban inauguráljon olyan építési politikát, amely lehetővé teszi a természetellenesen összezsúfolt egymillió ember szétszélesztését, kiömlését Budapest perifériáira, és azután jöjjünk a közlekedési politikával is. És itt jöjjön megint a főváros elsősorban az ő villanyosával és jöjjön a kereskedelemügyi kormány a péage-joggal, a . vicinálisok és a fővárosi közlekedési eszközök között való kapcsolattal. (Bródy Ernő: Helyes! Aláírjuk!) Egységesen kell tehát megoldani ezeket a kérdéseket és akkor még mindig marad egy maradéik, amely megoldhatatlanná válik, mert ez tulajdonképen pure a nem kulturáltságnak, a kulturátlans ágnak, az erkölcstelenségnek, vagy mondjuk inkább, az erkölcs iránt való érzéketlenségnek és az utolsó szegénységnek a kérdése. Ez azután lakáspolitikával, gazdaságpolitikával meg nem oldható. Visszatérve a konkrétumra, mindamellett érzem, hogy az üzlethelyiségek kérdésében, valamint a íakásépités előmozdítása terén is vannak közös feladataink. Ami mármost az üzlethelyiségek kérdését illeti, tegnapi nyilatkozatomat csak azzal szeretném kiegészíteni, — inkább a kérdés kvalifikálása szempontjából — hogy ne méltóztassék szentimentálisan, mondjuk magyarul, az érzés szempontjából nézni ezt a kérdést. Ez a kérdés gazdaságpolitikai kérdés, a gazdaságpolitikát pedig érdekek összeütközése és kiegyenlítődése adja. Felette áll természetesen a kormány, amelynek vigyáznia kell arra, hogy az érdekek szabad harcában a gyengébb, de jogosult érdek valamiképpen el ne pusztuljon az erősebb, szintén jogosult vagy jogosulatlan érdekekkel szemben. (Bródy Ernő: Helyes!) Mármost a kereskedők panaszkodnak. Méltóztassék megmondani, mikor nem panaszolkodtak? (Bródy Ernő: Mindenkinek rosszal megy!) Én a magam részéről egyet ajánlanék azok számaira, akik vezérként sokat foglalkozz nak nagyon nemes indokokból ezekkel a kérdésekkel. Nevezetesen méltóztassanak megnézni, hogy a békében fizetett boltbér az illető üzlet forgalmának hány ezrelékét terhelte, hány ezrelékét tette ki, és hány ezrelékét teszi most? Én évekkel ezelőtt felvetettem ezt a kérdést a magyar kereskedő-rendnek hivatott képviselői előtt, — nem a kamarát értem, hanem a nálam járt küldöttségek, egyesületek vezetősége előtt, — amikor arról vált szó, hogy a bolthelyiségek 1 bérét kormányrendeletben rendezzük és kerestük a mértékét a rendezésnek. Akkor én ezt felvetettem, hogy nézzük meg,, vallják he< becsületesen és az adóklÖnyvük alapján állapítsuk meg, hogy a forgalmuk hány ezrelékét tette ki a békében az üzletbór (Bródy Ernő:, De békében nem volt forgalmiadó!) és fizessék ugyanezt az arányt most is, tehát a forgalmuknak ugyanolyan ezrelékében állapítsuk meg az üzletbért. Az érdekeltségek ezt a javaslatomat nemcsak elfogadni, nem voltak hajlandóké hanem még konszideráció tárgyává sem voltak hajlandók tenni. Nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy nem alkalmas ez az eszköz, de én előttem ugy látszik, hogy legalább tájékoztatónak mégis jó volna, mert hiszen a sok panasz talán elapadna nagyrészben, ha az illető kereskedő megértené, hogy ő még nem is fizet annyi ezreléket, mint amennyit békében fizetett. (Bródy Ernő: Békében sokkal kevesebb