Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-163

Az országgyűlés képviselőházának 163. ülése 1928 május 2-án, szerdán. 39 adott. (Általános derültség, éljenzés éé taps. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Esztergályos János képviselő urat illeti a szó. Esztergályos János: T. Képviselőház! Ez után a nagyon szép, emberi érzésből fakadó felszólalás után —azt hiszem — joggal eltérhetek attól a régi parlamenti szokástól, hogy kövessem a t. előttem szólót gondolatának folyamán. Őszintén megvallom, szeretném követni, (Tankovieh János: Be nem szabad! — Derültség.) mert hiszen az az ut, amely t. képviselőtársam felszólalásának gondolatmenete volt, a magyar élet szörnyű nyomorúságának tövisekkel teleszórt útja és azt hiszem, valamennyien kivétel nélkül, akik itt vagyunk, látjuk és ismerjük azt az utat és érezzük azt is, hogy ezen az utón nagyon sok javitani való van. Ha én is elismeréssel tudnék adózni a t. népjóléti minister urnák, akkor azt elsősorban azzal a feltétel lel tenném

s hogy menjen végig azon az utón azzal az energiával és azzal a munkakészséggel, amely energiát és munkakészséget az utóbbi időben mutat a minister ur. T. Képviselőház! Miután felszólalásom nagyon rövidre van szabva, magára az anyagra kivánok rátérni. Elöljáróban méltóztassanak megengedni, hogy azt mondhassam, ha én babonás ember tudnék lenni, vagy hinnék a babonában, azt mondanám, hogy a ma reggel jósló t. egységespárti képviselő urnák nem volt igaza. Ma reggel a népjóléti tárca vitájának meginditásánál erősen viharos felhők boritották ennek a tárcának horizontját és a viharnak mintegy előjele az volt, hogy az igen t. előadó ur nem volt jelen. Ma egy pillanatra a Ház megnyitásánál 10 órakor zavar támadt (Dréhr Imre: Nem volt itt semmi zavar!) és a túlsó oldalról azt mondotta egyik-másik t. képviselőtársam, hogy ez rossz jel a tárcádra. (Jánossy Gábor: Én ott voltam, de nem hallottam!) Én hallottam,, t. képviselőtársam, mert én hallgatni szoktam és nem belebeszélni a beszédekbe. (Derültség.) Ezzel szemben azt látom, t. Ház, hogy ez a mai vita a népjóléti tárcánál túlságosan simulékony összhangban van. Én e pillanatban nem keresem az okát, de mondom, túlságosan simulékony összhangban van, legalább is nekem ugy tetszik, (Kuna P. András: Az érdem elismeréssel jár!) mintha valami jól összehangolt zenekar működnék, ahol mindenki a maga módja szerint és a maga hangszerével járul hozzá egy szép dalnak és egy egységes zeneműnek a megszületéséhez. (Kuna P. András: Szóval általános elismerés!) Mondom, én nem keresem ennek az okát, mert meg vagyok róla győződve, hogy nem találnám meg az indokát, mégha keresném is. (Dréhr Imre: Megmondta Bródy Ernő. ö volt az első szónok, nagyon szépen megindokolta.) Mert ha van egy tárca, ahol az ellenzéknek tárgyilagossága mellett is van mit felszántani és feldolgozni és valamit kritikában részesíteni, akkor a népjóléti tárca az. Előttem szólott t, képviselőtársam csak megérintette az egyes kérdéseket, megérintette a magyar kálváriának és a magyar szenvedéseknek azt a részét, amely máris sejtetni engedi mindenkivel szemben, hogy mi mindent kellene tenni itt ebben az, országban, kezdve a rokkantügytől, folytatva a hadiárvák és hadiözvegyeken keresztül, végigmenve mindazokon, akik hadikölcsönt jegyeztek, a gyermeknevelés, az egészségügy, a gyermekhalandóságon keresztül végtelenül nagy kérdések megoldása van itt és minekünk azt kell látnunk, hogy az illetékesek, tehát elsősorban maga az igen t. népjóléti minister ur, túlságosan sok aprópénzzel intézi el ezeket a problémákat és kérdéseket. Elismerem, hogy már elővette a t. népjóléti minister ur a nagybankókat rejtő tárcáját is és megmutatja a t. képviselőháznak, hogy ime nemcsak aprópénzzel tudok fizetni, hanem juttatok most már nagybankót is. Mondom, én ezt elismerem, bár még nincs a kezünkben az a nagybankó. Ha az tényleg olyan nagy lesz, ahogy a t. minister ur mutatja, akkor erre a feltűnően lágy, fuvolaszerü biráIáira rá fog szolgálni, amelyet ma az ellenzék vele szemben bírálatában tanusitott. T. Képviselőház! Én azonban nem tudom követni ezt a lágy fuvolahangot és nem tudom a zenekarnak a fülbemászó hangját magamévá tenni (Kuna P. András: Mert a természet nem egyforma! — Derültség.) és az igen t. népjóléti minister ur, aki nagy zenebanát és zeneszakértő, valószinüleg nem fogja zokonvenni, ha én az eddigi lágy hangok mellett kissé élesebb vadászkürt-hangot fogok beleadni ebbe^ a mai zenébe; (Derültség. — Kuna P. András: Hozzá van már szokva!), elvégre hozzátartozik ez is ahhoz á zenéihez, amelyet itt a t. népjóléti minister ur hallott. Én most egyetlenegy kérdéssel kivánok foglalkozni és ez a magyar dolgozó munkásosztály legelnyomottabb rétegéneiki helyzete. Ez a munkásréteg a magyar munkásságnak az a része, amely tudásával, erejével, szorgalmával mindig, minden körülmények között, még az elmúlt szörnyű viharos időkben is, amikor Magyarországot a történelmi viharok szörnyű megrázkódtatásai tépdesték, megtette hősiesen a maga kötelességét. És ez a magyar bányamunkásság, amelynek sorsával, életével hosszú évtizedeken, de mondhatnám, hosszú évszázadokon keresztül senki sem foglalkozott. A magyar bányamunkásság volt mindig az, amely előtt csak egyet hangoztattak állandóan és mindig: a bányamunkás csak dolgozzék, a bányamunkás csak termeljen és minden mást, különösen a politikát bizza az urakra. A politika az urak részére lett teremtve, a munka, a bányák kiaknázása pedig a bányászoknak. Ennek a szomorú következménye lett az, hogy amig a magyar ipari munkásság túlnyomó nagyrésze erejének, akaratának, lelkesedésének összeforrasztásával megtalálta a boldogulás módját, megtanulta azt, hogy ha saját helyzetén javitani akar, akkor összetett erővel, egymást megértve, testvéri szeretettel kell egyik a másikát támogatni és ezzel a felismeréssel, ezzel az öntudatra ébredéssel sikerült a magyar ipari munkásság túlnyomó nagyrészének régi, elavult, rossz helyzetén javitani: addig egyedül a magyar bányamunkásság volt az, amely ugy életviszonyaiban, keresetében, mint társadalmi életében elmaradt, mert nem volt módjában elérni azt, hogy saját erejéből iparkodjék önnönmagán segiteni. Ennek azután ma szomorú következménye az, hogy a bánya robotosainak, a bányamunkásoknak kereseti viszonyai és ennek következtében nyugbérei olyan alacsonyak, amelyek felülmúlnak minden rosszat. A bányamunkásság nap-nap után életet áldoz, amikor a bánya mélyébe leszáll^ s amikor elbúcsúzik családjától, gyermekeitől és nem tudja, viszontláthatja-e őket, tehát naponta életét kockáztatja azért, hogy termeljen, hogy ennek a magyar földnek kincsét felszí are hozza. És a bére, mélyen t. minister ur, olyan silány, olyan alacsony, amelyhez hasonló talán csak a magyar földmunkások között található. Természetesen a bérhez volt és van viszonyitva