Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-169
Àz országgyűlés képviselőházának 169. ülése 1928 május 11-én, pénteken. 323 ségvetéseit tanulmányozzuk, ment akkor belátjuk, hogy még Ausztriánál is, hátrább vagyunk, mert Ausztriában egy katonára 3100 pengőt költenek,, mig nálunk Magyarországon eigy katonára csak 2560 pengőt. Ha a művelt avagy — ha ugy tetszik — barbár Nyugatra megyünk, azt látjuk, hogy ott még fokozottabban dotálják a hadügyi költségvetéseket; ha pedig az általunk lenézett Oláhország költségvetését nézzük, ahol az ellenzék épen az elmúlt hetekben követelte a hadügyi tárca költségvetésének emelését, mert a hadsereg elmaradt, felszerelése és felkészültsége hiányos, akkor azt látjuk, hogy ott az 1928. évi hadügyi kiöiltségvetés 40%-át forditják a tisztikar fizetésére. A honvédelmi tárca tárgyalásánál jusson eszünkbe a nagy ókori bölcsnek, Aristotelesnek mondása: »Az élet célja a nyugalom, a háború célja a béke.« És emlékezzünk az ujabb kor egy nagynevű Írójának, a német Spenglernek arra a megállapítására, hogy: »A béke nem egyéb, mint egyoldalú behódolás és lemondás a nemzeti életről!« És halljuk meg a jelenkor egyik nagy férfiideáljának, Mussolininek is (Mozgás a szélsőbaloldalon.) felkiáltását: »Csak az elemeire bomlott világ, a halott világ lesz a béke világa.« És amikor mindenütt a békét és a leszerelést hirdetik, a valóságban akkor készitik elő a küszöbön lévő legborzalmasabb háborút. Lehetetlen, hogy csakis a mi szegény kis csonka országunk élő és jövendő lakossága higyje azt és maradjon meg abban a rettenetes hitben, hogy többé nem lesz háború! Mert ha az országnak minden vezető férfia, minden katonája és minden gyermeke meg is esküszik az élő Istenre, hogy nem visel többé háborút, vájjon betarthatná-e esküjét? Hiszen ma a kis államok közül lehet valamelyik maga a megtestesült béke, mégis a politikai és gazdasági érdekközösség miatt, de különösen ; a kényszer-béke nyomán támadt elégedetlenség miatt nem kerülheti el teljesen a háborút. Mi magyarok pedig, akik körül vagyunk véve a bennünket állandóan megfojtani akaró ellenségeinktől, százszorosan ki vagyunk téve annak, hogy akaratunk ellenére is háborúba sodródhatunk. Háborúba sodorhat bennünket szomszédaink kapzsisága is. (Ügy van.) Emlékezünk-e még azokra a propagandatérképekre, amelyeket 1914-ben a még akkor álomország, Cseh-Szlovákia készített 1 Országunknak északi részéből akkor három vármegyét akart elcsatolni, és mi akkor ezt kinevettük. (Dabasi Halász Móric: 1914-ben még nem igen láttunk ilyen térképet itt benn! Künn a küldöldön igen!) Később, amikor ujabb és ujabb ilyen térképek jelentek meg, mind^ nagyobb és nagyobb részt követelt ez az álomország, országunknak testéből, s mi még akkor is csak gúnyosan mosolyogtunk. És ime, ez az álomország feltámadt, és a mi gúnyos mosolyunk az ajkunkra fagyott. Ma újra látunk ilyen térképeket, amelyeken a Duna vonalát a csehek még tovább követelik, követelik Váctól le egészen Budáig; követelik egész Budát, követelik a budapest— aszódi vasutvonalat és onnan egyenes vonalban át egészen Nyíregyházáig. Mi meg újból mosolygunk és elfeledkezünk a már egyszer ajkunkra fagyott mosolyról Avagy nem emlékeznénk-e arra, hogy _ az oláhok a Tisza vonaláig akarták és akarják még ma is országuk határát kiterjeszteni? Avagy nem ismeretes-e előttünk Koszties szerb ezredes könyve 1 ? Mi mindezt mosollyal fogadjuk. Avagy nem feltünŐ-e az, hogy amikor honvédségünknek alig 60 százaléka van a legprimitívebb és a folytonos kiképzés következtében immár csáknem értéktelen fegyverekkel felszerelve, akkor a sokszorta nagyobb és jobban felszerelt kisentente bennünket tüntet fel mint veszélyes és fegyverkező hatalmasságot? (Borbély-Maczky Emil: Kevesen vagyunk, de jól fel vagyunk fegyverkezve!) Pedig nálunk nincsen más, mint az, amire a ministerelnök ur 1927 november 7-én itt elmondott beszédében célzott, amikor azt mondotta, hogy: »Csak az a nemzet tarthatja meg szabadságát, csak az a nemzet erősítheti meg függetlenségét és integritását, amely még a túlerővel szemben is, ha ez elkerülhetetlenné válik, mer kardot rántani és meri kockáztatni életét!« Ha most figyelembe vesszük a jelenkor nevezetesebb katonai iróit, akik ugy képzelik el a jövő háborúját, a modern háború lefolyását, hogy mozgósitás esetén az egész hadsereg, ugy amint van azonnal, de főleg motoralizálva a hadszintérre elszállíttassák, és azt a tartalékból bevonultaik csak napok múlva követik, akkor meg kell állapitanunk, hogy ezt a kardrántást, a mai modern korban ugy kell értelmeznünk, hogy a meglévő hadsereg minél gyorsabban rajtaüssön az ellenségen. Ezért látjuk azokat a nagy erőfeszítéseket, amelyeket Franciaország, Olaszország, Csehország, stb. hadseregük motoralizálása tekintetében véghez visznek; nem is beszélve Angliáról, amely már teljes békebeli hadseregének motoralizálását határozta, el. Ezzel a gyorsan mozgó és a háború első percében ütőkész hadsereggel a főcél az, hogy a hadszíntér ellenséges állam területére tolassék át, mert jaj annak a nemzetnek, amelynek földje hadszintérré lesz! Tudom nagyon jól, hogy a trianoni béke következtében lehetetlen a magyar honvédséget a tankoknak és repülőgépeknek ezreivel ellátni, de igenis lehetséges az, hogy a mi kicsi magyar hadseregünknek erkölcsi szinvonalat olyan magasra emeljük, hogy ezzel a hatalmas gépfölényt némileg ellensúlyozzuk. Mert amint de la Palisse, a Petit Journal-ban vezércikkben foglalkozva ezzel a témával irja (olvassa): »Adott esetben nincs az az államférfiú, aki tétovázni fog egy olyan államot megrohanni, amelynek gyenge, rosszul felszerelt és ennélfogva rosszul vezetett hadserege van, de kétszeresen meg fogja ezt gondolni akkor, ha ellenfelét ütőkésznek ismeri el«. A régi osztrák-magyar monarchiában a k. u. k. hadsereg ellenszenves volt, és ez meg is érthető. A magyar tisztikar akkor a német, francia és olasz nemzeti államoknak tisztikarát irigykedve látta és szinte elérhetetlen látszó, titkos vágya volt, hogy saját fajtájabeli tisztjeivel és legénységével, saját nyelvén, egy nemzeti érzésben szolgálhasson! Irigykedve látta az egynyelvű nemzeti államok katonaságát, tisztikarát, és néni volt más vágya, mint hogy ezt a célját elérje. A magyar tisztikar vágya teljesült, de teljesült az államé is és a nemz;eté is. A nemzet pedig azt Ígérte, hogy ennek a nemzeti hadseregnek megad minden támogatást. Ezt a támogatást, tehát most, megadnunk erkölcsi kötelességünk! Szerencse, hogy a katonaságnak politizálni nem szabad. Vasfegyelem tartja benne a szót! Azonkívül vezetői alatt a tisztikar olyan magas erkölcsi színvonalon áll, hogy szó nélkül, leplezve minden keserűségét, végzi híven kötelességét! Helytelen dolog volna ezt a tisztikart még politikai nyilatkozatokkal is együtt említeni, önkéntelenül belekeverednék a politikába. Már pedig elveszett az az ország, amelynek