Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-169

Àz országgyűlés képviselőházának 169, ülése 1928 május 11-én, pénteken. 307* rek, hogy a megmaradandó összegből hogyan lehet megélni, azt nem tudom megérteni. Hiszen megtörténhetik, hogy ember nem egészséges, hanem beteg vagy rokkant ember, úgyhogy más foglalkozást nem tud vállalni. Ilyen összegből tehát nem lehet megélni. Ugy a tényleges, mint a nyugdíjas tisztekre vonatkozólag az ország különféle helyeiről — sőt mondhatnám, minden részéből — kapom a leveleket, hogy emeljük fel a szavunkat és szóljunk a tisztikar mellett, mert a tisztikar — amint egy előbbi beszédemben is megemlítettem — nagy mértékben és nagy fokban el van adósodva. Nemcsak fizetési előlegeket vettek fel, nemcsak részletfizetésre való vásárlással vállaltak kötelezettségeket, hanem már úgyszólván minden forrást kimerítettek, ahonnan pénzt lehetett kapni. Többen fordulnak hozzám, akiknek különféle helyeken adósságuk van. Ha felveszik a fizetést, ebből ezeket az adósságokat kell törleszteni, vagy kamatot fizetnek, vagy a részleteket törlesztik, úgyszólván a mindennapi megélhetésre sem jut már nekik. Arra kérnek engem, hogy takarékpénztáraknál — ha módom van rá és tudom — rendezzem és koncentráljam az ő adósságaikat, kötelezettséget vállalnak arra, hogy negyedévenként, amikor lakbéres hónap van, — mert összehúzódnak egy-két szobában — fogják ezeket az összegeket törleszteni. Tudjuk, hogy ma a bankok mennyire állanak rendelkezésére nemcsak ilyen sovány fizetésű kistisztviselőnek, hanem még annak is, akinek reális vagyona van. A takarékpénztárak ma úgyszólván csak bekebelezésre, betáblázásra adnak kölcsönt. Nekem nagyon fáj, de sajnos, ezeken az embereken nem tudok segíteni. A honvédelmi minister urat tisztelettel arra kérem, méltóztassék próbát csinálni, ezredenként, vagy csapatonként összeiratni a tisztikar adósságait... (Gr. Csáky Károly honvédelmi minister: Ismerem!) méltóztatik ismerni. méltóztassék valami módust találni arra, hogy ezeken az embereken segiteni lehessen. (Farkas Elemér: Elképesztő szám jön ki!) A toborzott^ legénységre vonatkozólag akarok még pár kérdést intézni a honvédelmi minister úrhoz. 1922 január 15-én alakult meg a magyar kir. honvédség. Amikor toborzásra szólítottuk fel az embereket, nyugdíjat, földet Ígértünk nekik. Tudomásom szerint ez a kérdés még máig sem lett rendezve. Nem tudom elképzelni, hogy az az ember, aki hosszú időt tölt el a katonaságnál, aki, amikor elmegy a katonaságtól, ahol teljesen egyoldalú foglalkozást űzött, teljesen egyoldalú emberré válik, aki bizony javakorát a katonaságnál szolgálta le, hol nyer majd megint civil állásban elhelyezést. (Rothenstein Mór: így van a folyamőrségnél is!) Nekem az volna a tiszteletteljes kérésem a honvédelmi minister úrhoz, méltóztassék majd nekem arra megnyugtató választ adni. hogy miként rendezzük ennek a toborzott legénységnek jövőbeli sorsát. Ma sokat írnak a lapok és sokat beszélünk az öngyilkosságról. Sokat beszélünk arról, hogy miként kellene gátat vetni annak, hogy az öngyilkosok száma elszaporodjék. Ma azt mondják, hogy legrosszabb helyzetben Magyarországon általában a kereskedő-osztály van, amely jórészben tönkrement, vagy legalább is esődbejutott. Én egy statisztikát állítottam össze, amelyből meg lehet állapítani, hogy egymillió öngyilkos emberből 416 a kereskedő, ezzel szemben — most egy nagyon szomorú adatot mondok be — egymillió öngyilkos emberből 1079 a katona, tehát 146%-kal több, mint a kereskedő. Azt hiszem, hogy ez a szomorú szám, az öngyilkosoknak száma a nagyon rossz gazdasági helyzet miatt van. Visszavezetem a beszédemet oda, ahol elkezdtem: itt nekünk radikálisan segítenünk kell, a pénzügyminister urnák bevehetetlen kőszivét meg kell puhitanunk, mert ezzel a hadsereggel bukik ez az ország. (Ugy van! Ugy van!) Már pedig, ha ez a helyzet nem javul, hanem a baj fokozódik, — én inkább optimista ember vagyok, mint pesszimista — de megjósolom, hogy tönkremegy és elpusztul a mi általunk nagyon dédelgetett, nagyon szeretett és szerintünk nagyrahivatott honvédség. Épen azért ismételten tisztelettel kérem a honvédelmi minister urat, aki iránt bizalommal vagyok, mert látom jóakaratát és látom, hogy amióta a honvédelmi ministeri székben ül, már olyan eredményt ért el, és annyira javította, fokozta a fizetéseket, mint azelőtt a háború óta senki, méltóztassék ezekkel a dolgokkal olyan irányban foglalkozni, hogy a tisztikar és a nyugdíjasok helyzetén sürgősen segítsen. (Élénk helyeslés és éljenzés a jobb- és a baloldalon. A szónokot üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Farkas Elemér! Farkas Elemér: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) III. Callixtus pápa a déli harangszót a hagyomány szerint az egész keresztény világban anak a diadalnak emlékére rendelte, amelyet Hunyadi János II. Mohamed török szultán hadain 1456 július 22-én kivivőit és ezzel az egész kereszténységnek több mint félszázadra biztonságot szerzett a törökkel szemben. Ezt a szolgálatot, amelyet az európai kultúra a legnagyobb magyar katonai lángelmének köszön, de köszön a magyar hősiességnek (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) és utób a két évszázados határvédelem harcai között a magyar Vértanuseregek kifogyhatatlan légiójának is, hirdeti a déli harangszó. Ércnyelvén ugyanazt kérdi Európa népeitől, amit Michelet, a nagy francia történetíró kérdezett: »Vájjon mikor fogjuk tartozásainkat leróni ezen áldott nép, Nyugat megmentője iránt?« Vájjon képzelte-e a hálás pápa, vagy a nagyszivü francia történetiró, hogy a felelet egy istentelen halálos Ítélet lesz és kiszolgáltatásunk azok hadának, akikért évszázadokon keresztül testünk szakadásáig küzdöttünk, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) akiket vérünk hullásával védelmeztünk. Amikor a honvédelmi tárca költségvetését bíráljuk, mikor azt a tárcát vizsgáljuk, amelyen keresztül a legfájóbban, a legkiáltóbban látszik meg a mai szomorú, lealázó és — amint azt később bátor leszek kifejteni — veszélyes helyzetünk, lehetetlen, hogy ne ezek a gondolatok uralják lelkünket és lehetetlen, hogy ezeket a történelmi tényeket egy pillanatra is szem elől tévesszük. Pontosan egy év előtt volt alkalmunk, — politikai barátaimnak és nekem — hogy e padokból kifejezést adhattunk annak a véleményünknek, hogy jóllehet r elismerjük a kormány jószándékát és készségét, amellyel a honvédelmi tárcát költségvetésileg dotálni óhajtja, mégis ezt a tárcát mostoha gyermeknek jelentettük ki, (Egy hang a jobboldalon: így is van!) amelynek egyrészt bele kell törődnie abba, amit a trianoni békeszerződés bilincsei ráraknak, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) másrészt pedig meg kell elégednie azzal, amit a jelen pillanatban az állam nehéz pénzügyi helyzete megenged. Nem tehetek róla, de a mostoha gyermek jelzőt ennek a költségvetésnek elolvasásakor sem tudom a honvédelmi tárcától megvonni