Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-169

Az országgyűlés képviselőházának 169. hetetlen volna, kérem, hogy a katonai büntető perrendtartást módosítani szíveskedjenek. Erre nézve bátor vagyok a következő határozati ja­vaslatot benyújtani (olvassa): »A Képviselőház utasitja a honvédelmi mi­nistert, hogy az elavult katonai büntető per­rendtartás hatályon kívül helyezésével a viszo­nyoknak megfelelő demokratikus szellemű ka­tonai büntető perrendtartásról szóló javaslatot terjesszen a Ház elé.« (Helyeslés a szélsőbal­oldalon.) Mint méltóztatik hallani, én még odáig sem megyek, ameddig elmentek Franciaországban és Angliában, ahol a katonai személyeket is a polgári perrendtartás alá vonták. Lehetnek elvi okok, vagy okok, amelyek előttem ismeretle­nek, amelyek lehetetlenné teszik azt, hogy a ka­tonaság a polgári perrendtartás alá vonassék. De akkor kérem, hogy ezt a régi elavult kato­nai perrendtartást módositani szíveskedjenek. Erre nézve kérem határozati javaslatom elfo­gadását. A továbbiakban arra kérem a minister urat, aki a mellett, hogy katona, bizonyára mégis érző ember és meg fog engem érteni ebben a kérésemben, hogy a háborúból visszatért, ma már családos emberek ellen a békekötés után tiz esztendővel ne indítsanak eljárást olyan cse­lekedetekért, amelyeket a háború alatt követ­tek el, amikor még az osztrák-magyar hadsereg kötelékében voltak. Ne indítsanak eljárást szö­kés, állítólagos felségárulás, bujtogatás és egyéb dolgok miatt, amelyeknél ma már nagyon nehéz bizonyitani azt, hogy az az egyén bűnös volt-e abban, vagy nem. Eljött hozzám például egy egyén, aki hihe­tetlen dolgokat mondott el. Elmondta, hogy ő parancsra felgyújtott egy élelmiszerraktárt. Azt már nem tudom megmondani, hogy a kö­zöshadsereghez tartozott-e, vagy a németekhez, egyszóval egy visszavonulás alkalmával pa­rancsra felgyújtott egy élelmiszerraktárt. Ez 1915-ben volt és most, tizenhárom év múlva, el­járást inditanak ellene azért, mert azt a kato­nai raktárt felgyújtotta. Semmivel sem tudja ma már igazolni, hogy parancsra cselekedett; altiszt volt, neki parancsolták, és aki paran­csolta, az is eltűnt a háború vérzivatarában, ellene pedig most tizenhárom év multán indi­tanak eljárást. De nemcsak egy eset van ilyen, mert -ha csak ez az egy eset volna, akkor közvetlenül levélben fordultam volna a minister úrhoz és kértem volna az ügy kivizsgálását, hanem több eset is van olyan, amikor most. tizenkét-üzen­három-tizennégy év múlva inditanak eljárást nős, családos emberek ellen olyan dolgokért, amelyeket a háború alatt követtek el, amelyek­nél nem tudnak bizonyitani, s amelyeknél a kontradiktórius elj teljesen hiábavaló, tel­jesen lehetetlen. Azt hiszem, a KóMiiATrenysée: szellemét nagyban előmozdítaná az, ha ezek ellen az emberek ellen az eljárást p^^^üntét­nek és ezek ellen az emberek ellen a jövőben semmiféle eljárást nem indítanának. További kérésem a minister úrhoz az, hogy a hadifogságból visszatértek leszerelési díjá­nak, hátralékos zsoldjának és saját pénzéből fedezet útiköltségének visszatérítése mikéntjé­ről legyen szives a Házat tájékoztatni. (Szi­lágyi Lajos: Teljesen jogos kívánság!) Az illetékes hatóságok nem tudják, mi­képen intézkedjenek. A hazatéirő hadi­fogoly kéri a pénzét, költségeinek megtérítését, és egyik helyről a másikra küldik őket. Ennek olyan rossz hatása van, hogy az ember nem térhet ki az elől, hogy valamit tegyen ebben a ülése 1928 május 11-én, pénteken. 299 kérdésben. Nem tudom, van-e rendelet, a ha­zatérő hadifogolynak járó hátralékos zsold, a leszerelési díj és útiköltség megfizetéséről. Ha van ilyen rendelet, akkor méltóztassék utasí­tani az alárendelt hatóságokat arra, hogy en­nek a rendeletnek eleget tegyenek. Ezzel kapcsolatosan, bár nem ezzel össze­függésben, sajnálatomat kell kifejeznem azon, hogy a háborúban szerzett kitüntetések díjai­nak valorizációját nem sikerült keresztülvinni. Tessék elhinni, nagyon súlyos és nagyon igaz­ságtalan dolog ez azokkal szemben, akik vérez­tek a háborúban, mert hiába nem kapták eze­ket a kitüntetéseket. Különösen súlyosan érinti ez azokat, akiknek arany vitézségi ér­mük van. Ilyenek a mihozzánk tartozó társa­dalmi osztálybeliek között is vannak jóegyné­hányan. Annak a magyar embernek, aki már a régi osztrák-magyar hadseregben arany vitézségi érmet kapott, annak már igazán nagy dolgot kellett elkövetnie. (Ugy van! a kö­zépen.) Annak igazán sok vért. sok veritéket kel­lett áldoznia és nagy halálmegvetést kellett ta­núsítania, aki az osztrák-magyar hadseregben, mint magyar ember, — pláne olyan csapattest­nél, amelynek tisztikara túlnyomórészt osztrák volt, — arany vitézségi érmet kapott. És ma egy olyan ember, aki ötszöri, hatszor! sebesü­lés után kiment a harctérre és ott megszerezte az arany vitézségi érmet, olyan nevetséges ösz­szeget kap ez után, hogy az ember nem tudja, mosolyogjon-e rajta, vagy bosszankodjék. Én tudom, minister ur, hogy ebben az irányban nem tud közvetlenül sokat tenni, de kérem, hogy közvetve szíveskedjék odahatni, hogyha most még ez nem sikerült is, de a közeljövőben ezeket a hadiéremdíjakat mindenesetre valori­zálják, különösen azokét, akik arany- és nagy­ezüst vitézségi érmet kaptak. (Borbély-Maezky Emil: Azokét is, akik kisezüst vitézségi érmet kaptak! — Szilágyi Lajos: Nem lehet arra várni, hogy a rokkantellátási adóból marad-e valami, vagy sem!) Végezetül még egy tiszteletteljes kérésem van a minister úrhoz és ez inkább az iparoso­kat illeti a katonai műhelyek tekintetében. Én teljesen tisztában vagyok azzal, hiszen békében is megvolt az, hogy a katonaság műhelyeket tartott fenn, amely műhelyekben főleg javítá­sokat eszközöltek, a tisztikar ruháját csinálták ós egyebeket. Lehetetlen volna azt kívánom a minister úrtól, hogy szüntesse be ezeket a műhelyeket, mert ezeket beszüntetni nem lehet. Én csak azt kérem a minister úrtól, hogy ezek a műhelyek nem a katonasághoz tartozó egyé­nektől semmiféle munkát el ne fogadjanak, és méltóztassék alárendelt közegeit utasítani arra, hogy ezek a katonaműhelyek maradjanak szo­rosan abban a munkakörben, amelynek elvégzé­sére hivatottak. Végezzék el a katonaság, a tisz­tikar dolgát. Ezekre a műhelyekre a katona­ságnak szüksége van, de semmiesetre se vállal­janak azok privát személyektől munkát, mert ezzel azután azon város iparosainak, amelyben a katonaság van, meg-lehetősen súlyos kárt okoznak. A katonaságra semmi sérelem nem esik azáltal, ha ezek a katonai műhelyek abban a munkakörben maradnak, amelyre szorították őket, ellenben az iparosokat meglehetősen védi. Azt hiszem, hogy a minister ur erre nézve meg­nyugtató kijelentéseket fög tenni. Egy dologra kívánom még a minister ur figyelmét felhívni, nevezetesen a katonaságnak magatartására a munkásmozgalommal szem­ben. Már régi tradíció a katonaságnál, hogy a szocialistákat kiirtani való, pokolra való faj-

Next

/
Oldalképek
Tartalom