Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-166
192 Az országgyűlés képviselőházának Végül egy másik dátumot sem hagyhatok szó nélkül s ezt is a minister urnák nemcsak figyelmébe, hanem jóakaratú támogatásába is ajánlom. A Néptanítók Lapja, a kormány által kiadott tanügyi lap már 60 éve végzi azt a nagy missziót, hogy a nemzeti kultúrát terjeszti és a pedagógiai tudományt viszi el hetenként vagy kéthetenként az iskolákba, a tanitói lakokba. Nem lehet itt röviden jellemezni azt a nagyszerű hatást, amelyet ez a lap 60 éve elért a népoktatás terén. Ha azonban végigtekintünk pedagógiai irodalmunkon, azt roppant szegényesnek találjuk a külföldiekhez hasonlítva. Itt nálunk alig jelennek meg külön önálló pedagógiai szakmunkák, mert van ugyan tudása az illetőnek, de nincs pénze a kiadásra. Itt tehát valami utón a kormánynak kell segítségül sietnie részben azzal, hogy a Néptanítók Lapjának fejlesztésével, gazdagításával vagy sürübb megjelentetésével igyekezzék a kapcsolatot megteremteni, elmélyíteni és tudásukat növelni, részben pedig azzal, hogy be kellene vezetnie pedagógiai könyvek rendszeres kiadását, amelyekben a nagy időszerű kérdéseket feldolgozva és mint önálló kérdéseket kezelve, könyvekbe foglalva kellene a tanitói könyvtárak részére adományozni és megküldeni. A Néptanitók Lapjával kapcsolatban meg kell emlitenem azt, hogy annak első szerkesztője, Gyertyánfy még ma is él; ő volt az, aki nagyszerű cselekedetével életében gyűjtött könyvtárával a pedagógiai könyvtárt is gazdagította. A mostani szerkesztő is, Körösi Henrik, és munkatársai igen becsületes, érdemes, derék munkát végeznek a lap szerkesztése körül. Én ezt a munkát a minister urnák jóindulatú figyelmébe és támogatásába ajánlom. (Helyeslés baltelől.) Elnök : Szólásra következik ? Szabó Zoltán jegyző : Csik József ! Csik József : T. Ház ! A tárca vitája keretében elhangzott beszédekből kicsendült jóakaratú megértés,tamellyel a t. Háznak, azt lehet mondani, majdnem minden tagja kivétel nélkül a magyar kultúra és egyáltalában a kultúra napszámosai, a tanítóság iránt viseltetik. Ez nagyon szép és dicsérendő eljárás, hiszen tudjuk, hogy mai lerongyolódott helyzetünkben egyedül kultúránkban van minden reményünk a jövőt illetőleg, amely a környező államok kultúrájával szemben megállja a sarat és amelyre büszkén tekinthetünk. (Györki Imre: Különösen egy millió analfabétával l) Ennél a megállapításnál azonban nem szabad megmaradni, hanem a kultúra fejlesztését és a kultúra fejlesztésének tényezőit, a tanító at minden megengedett és lehető módon támogatni kell. Tudom, hogy a mélyen t. kultuszminister ur ebben a tekintetben elöl jár, hiszen az ő kultúrpolitikája olyan nagy terrénumot ölel fel, amilyet nagyon kevés elődjéé, és a legteljesebb jóakarat hatja át minden ténykedését, ami abból is látható, hogy nap-nap után ujabb iskolák épülnek, amelyek melegágyai lesznek a magyar kultúrának. Ezzel a kultuszministeri tevékenységgel szemben azonban legyen szabad a minister ur figyelmét néhány momentumra felhívnom ; ez mindenesetre abból a gondoskodásból származik, amellyel én is, mint minden tényezője a t. Háznak, a magyar kultúra fejlődése iránt viseltetem. Nevezetesen felhívom a t. minister ur figyelmét arra, hogy pl. Újpesten, Magyarország egyik legjelentősebb városában, amelynek közel 70.000 lakosa van, a munkásnegyedben még mindig egy versenyistállóból átalakitott iskolában tanítanak a tanítók, ott tanulnak a gyermekek. Valamenynyien tudjuk, hogy a tudás ma már hatalom. Nagyobb jót egy gyermekkel, még ha proletár is az a gyermek, nem tehetünk, mint ha tudást 166. ülése 1928 május 8-án, kedden. öntünk bele. A legkisebbtől kezdve tehát, akinek esze erre menyilik, arra kell törekedni, hogy az oktatás legelemibb részeit odajuttassuk hozzá, megadjuk neki azt a kultúrát, amelyre neki, mint értelmes munkásnak a jövőben szüksége lesz. Tűrhetetlen tehát az az állapot, hogy a főváros közvetlen tövében még mais egy versenyistállóból átalakitott iskolában tanítsanak a kultúra napszámosai. Tudom, hogy az országnak nagyon sok helyén emeltek iskolát, de ha valahol szükség van erre, ugy elsősorban Pest környékén, és semmiféle megokolás nem támogatja azt az irányzatot, amely épen Pest környékén az iskolák felállítását elhanyagolja ; sőt a józan kritika és belátás arra enged következtetni, hogy elsősorban ezeken a helyeken kell a szellemi kultúrának menedékházait felépiteni és minél több, minél egészségesebb iskolákat építeni s a gyermekekbe már az elemi iskolában a nemzeti és hazafias érzést belecsepegtetni. Ha arról panaszkodunk, hogy Pest környékén vannak emberek, akik nemzetközi eszmékkel vannak eltelve, ez is csak ok lehet arra nézve, hogy a szellemi oktatást ezeken a helyeken jobban forszírozzuk és intenzivebbé tegyük. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Én tehát felhívom a minister ur figyelmét arra, hogy gondoskodjék arról, hogy ez a lehetetlen helyzet minél előbb megszűnjék és Pest környékén minél több modernül felszerelt iskola létesüljön, továbbá, hogy Újpestről, az ország egyik legfontosabb és legnagyobb városából tűnjék el már ez a versenyistálló, ez a pinceforma helyiség, ahol nemcsak, hogy kellő oktatást nem lehet folytatni, de amelyben a gyermekek egészségére is káros hatással van az ottani levegő. Fontos azonban az is, hogy amikor kultúráról beszélünk, a kultúra napszámosainak hóna alá nyúljunk. Egészséges testben lakik az egészséges lélek. Egészségesen konszolidált anyagi helyzet adja meg a komoly szellemi munkára is az alapot. Ha tehát gyönyörű képet festettünk a kultúra napszámosairól, iparkodjunk ezt a meggyőződést átvinni az életbe is és ne legyen a magyar kultúra napszámosa most már végre valahára napszámos, hanem legyen egy fontos tényezője ennek az államnak, amely a jövő reménységét termeli az országnak és a hazának. A kultuszminister ur tehát a maga hatáskörében minden lehetőt kövessen el arra nézve, hogy a tanitóságnak anyagi nivója minél inkább fokoztassék. A napokban beszéltem egy polgári iskolai tanárnővel, óradíjas volt, és szomorúan vallotta be, hogy mindössze havonta 82 pengő az összjövedelme. Én nem tudom, hogy micsoda elgondolás vezetheti a mi kormányzati férfiainkat, amikor 82 pengős havi fizetésű urilányokat, pláne ez teljesen árva volt, idegen vidékre helyeznek át, hogy abból lakást fizessen, abból élelmezzék magukat és azután még ruházkodjanak is. Én azt hiszem, hogy erkölcsi lehetetlenséa: a hármat abból a 82 pengőből kifizetni, és bármennyire az élet művészeinek bizonyulnak ezek az óradíjas vagy helyettes tanítók vagy tanárok, nem lehet a célja az, hogy a kultuszkormányzat ilyen művészeti intencióval telve nevezze ki ezeket a tanítókat vais y tanárnőket. Mi a jog és a kölcsönös igaíságosság alapján szociális érzékkel követeljük, hogy legalább a létminimumot, a legalsóbb fokát adjuk meg ezeknek a helyettes vagy óradíjas tanítóknak vagy tanároknak, hiszen ha magasabb fizetési osztályban vannak, ha szerényen is, de valahogy meg tudnak élni, most erre képtelenek, és sem erkölcsi szempontból, sem pedig munkakedv szempontjából nem célszerű, hogy nem ezen az éhbéren, mert ennek sem nevezhető, hanem ilyen csekély javadalmazással küldjön ki
